A kedves és jóképű idegen

Ötödik fejezet - Igazság

Mondatán nem kicsit lepődőm meg. Méghogy én nem szeretem Hoseokot? Jó, igaz, de akkor is! Meg, mi az hogy vele gyűlik meg a bajom? Már nem azért, de nem én kezdtem el hazudni, nem én találtam ki, hogy játsszuk el előtte, hanem a bátyja. Ő érdemli meg, hogy meggyűljön vele a baja, nem pedig én... Kikérem magamnak!

Azonban most mégis meg kéne védenem a kapcsolatunk "becsületét."

- Én szeretem Hoseokot, ha hiszed, ha nem! - lépek egyet előbbre, kissé megijesztve őt. Legalábbis arra törekszem. Ha már a kis pasikája vagyok, akkor álljak a sarkamra.

- Nem érdekel a süket dumád! - löki meg egy aprót a mellkasom, amitől hátrahőkölök, ő meg kikerül. Remélem, megijedt.

Neki dőlök a konyhapultnak. Valójában nem tudom, mi lesz ebből. Furcsa egy védelmező öccse van. Nem a idősebb testvérnek kéne ilyennek lennie? Mindenesetre talán mégis van egy kis jó dolog, abban hogy itt van, nem félek már. Ki merek jönni a szobából, mi több, ma többet beszélgettem, mint az elmúlt napokban. Ez haladás. Biztos lesz még jobb is. Egy gondterhelt sóhajt kieresztve indulok vissza a szobába. Inkább nem iszok, ráér reggel.

- Minden rendben van? - ásít fel az én drága áll pasim.

- Nincs! - sóhajtok szomorúan - Az öcséd megvádolt, hogy nem szeretlek meg ilyenek...

Komolyan beszélek, mégis felnevet, olyannyira hogy még egy ló is megirigyelné a nevetését. Vagy inkább nyerítését?

Alsó ajkamba harapva várom, hogy befejezze, hogy végre abba hagyja a nevetését rajtam. Nem vicces, egyáltalán nem. Be is sértődőm, lehúzva róla a takarót fordítom neki hátat. Fagyon csak meg. Még hallgatom egy ideig, amíg nevet, majd megelégelve rúgok egyet hátra. Gőzöm sincs mióta lettem ilyen bátor a közelébe, talán a tudat, hogy „együtt" vagyunk hozza ki belőlem.

- Ez fájt! - sikít fel - Miért rúgtál meg?

- Megérdemelted! - fordulok felé mosolyogva.

-Igen? - csúszik hozzám közelebb egyfajta pimasz mosolyt öltve magára - Megérdemeltem?

- Igen, meg! - bólintok büszkén, és nem tudom miért de meg bököm a mellkasát.

- Rossz válasz! - nevet fel és kezd el csikizni. Mintha kívülről tudná az oldalammal kezdi. Ott vagyok a legcsikisebb.

Természetesen nem bírok nem nevetni, miközben próbálom elütni a kezét. Szemét! Nem tudja, hogy nem ér csikizéssel támadni? Szabálytalan. Szóval kellett volna, főleg nekem, mert én profi szájkaratés vagyok.

- Hagyj békén, kérlek - nevetek továbbra is, ha ez így folytatódik halálra fog csiklandozni - hyung...

- Ez az! - fejezi be piszkálásom- Végre, végre!

- Mi végre? - értetlenkedem jobban szemügyre véve az arcát. A tévé fénye világítja be, ez a férfi kifejezetten jóképű volt eddig, azonban attól a mosolytól, amit megereszt felém, valami furcsa érzés lepi el a mellkasom.

- Végre hyungnak hívtál, olyan édesen ejtetted ki... - simít végig az oldalamon, amiért én csak félre nézek a tévé irányába. Valami valóságshow megy, de nem tud érdekelni. A férfi, aki pár nappal ezelőtt befogadott most a csípöm vonalát cirógatja. Mi ez ha nem álom? Még szerencse, hogy sötét van, így legalább nem látszik, hogy zavarban vagyok. - Jimin... -hallom meg ahogyan hívogat, kedveskésen, érzelemmel telve és szinte már szívverésesen. Vagy csak én képzelem ezt be a helyzet miatt?

- Ké...Kérdezhetek valamit? - teszem fel a kérdésem egy aprót hátrább csúszva a lepedőn. Nem akarom, hogy hozzám érjen, olyankor nem múlik el az a érzés. A mellkasomon egyfajta fájdalom keletkezik, ami összeszorul, majd elernyed, azonban mégsem fáj. Máshogy meg nem tudom megfogalmazni. Bólint. Valójában már egy jó ideje érdekel valami, amit ha úgy vesszük már egyszer megválaszolt, azonban azt gondolom, hogy akkor nem volt őszinte. - Miért segítettél nekem aznap? - kíváncsi vagyok, mi több, követelem a magyarázatot rá. Nem minden nap fogad be az ember idegeneket, nem igaz?

- Már mondtam, hasonlítasz az öcsikémre! - ránt vállat továbbra is mosolyogva.

- Ez nem igaz! - ingatom meg a fejem - Ne felejtsd el, hogy Ilhoon itt van, tudom hogy néz ki. És messze áll a hasonlóság.

- Na jó! - komolyodik el - Mint mondtam, a szüleim azt hiszik, hogy meleg vagyok, mert egyszer bejött egy srác, akivel sokáig együtt is éltünk... - itt egy kicsit abba is hagyja a beszédet, mintha csak visszagondolna azokra az időkre. De hkmmm, hogy jövök én ide? - Miután szakítottunk, nem akartam bevallani nekik, hogy igazuk volt, ez a kapcsolat nem nekem való, hogy az a srác nem szeret viszont. Ezért kitaláltam magamnak egy képzeletbeli férfit, akivel úgymond járok. Legalább is azt hazudtam. Először nem gyanakodtak meg semmi, de nemrég elkezdték a szokásos. „Mikor mutatod be, hogy néz ki" blabla. Szóval az ilyen alap kérdéseket. Figyelj - ül fel komolyan tekintve szemembe -, ha folytatom a mondandóm meg kell ígérned, hogy nem ijedsz meg! - Bólintok, egyre furcsább ez a történet. - Mint mondtam, kitaláltam egy álom pasit, meg is alkottam képzeletben a kinézetét. Aranyos arccal megáldott, nagy szemű, telt ajkakkal mosolygó apró férfi... Mikor megláttalak, megdöbbentem. Ezért elkezdtelek figyelni téged...

- Figyelni? - értetlenkedem - hogy érted ezt?

- Úgy hogy jóval azelőtt elkezdtelek figyelni, mielőtt találkoztunk volna. - Megdöbbenek, ez teljesen úgy hangzik, mintha szerelmet vallana, ugyanakkor hátborzongató - Te teljesen úgy nézel ki, mint akit kitaláltam magamnak! - nem néz a szemembe, helyette a paplant kezdi bámulni. - Szinte bele szerettem a külsődbe. Megfigyeltem, mit eszel, mikor szoktál haza érni, és hogy hol dolgozgatsz.

- Jézusom... - szalad ki a számból - Izé... Pontosan mióta is követsz engem?

- Emlékszel, amikor egy zöld autó majdnem elütött a kereszteződésnél, te elfutottál. De az a pár pillanat, is elég volt, ahhoz hogy utánad menjek. Lehet, úgy gondolod, hogy hülyeség egy idegent követni, én aznap mégis megtettem, nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Tudni akartam rólad mindent.

Továbbra is sokkolva hallgatom, amiket mond. Az a bizonyos esemény, amit mesélt, körülbelül fél éve történt.

- Hát ez nem semmi! - mondom ki, amire gondolok, és én még meg akartam benne bízni. Kész örültség. - Esetleg van még valami, amit titkolsz és tudnom kéne? - Csöndbe marad, szóval igen. Mi lehet még?

- Talán kicsit rásegítettem, hogy idekerülj...

- Kicsit, talán?! - nézek rá felháborodva, mi az Isten.

- Mikor megtudtam, hogy kirúgtak téged, esélyt láttam, hogy egyszer még itt fogsz élni, mi több. Ezért hát minden egyes elbeszélgetésed után én is elmentem és kitalált rossz dolgokat mondtam rólad a munkáltatóknak.

- Hogy mit csináltál? - kiáltok fel és vele együtt fel is állok. Kész ez az ember, mindig is tudtam, hogy vigyáznom kell vele, úgy látszik a megérzésem nem hazudik. - Te keresztbe tettél nekem?!

- Igen, de csak azért...

- Nem érdekel, hogy miért! - csapok egyet idegesen a levegőbe. Fel tudnék robbanni, ez a férfi tönkre tette az életem! - Te nem vagy normális, hülye beteg! - vágom neki a szavakat, majd hátat fordítok neki és elmegyek. El, el ebből a rémházból. Az sem érdekel ha halálra fagyok, addig sem ezzel az alakkal kell lennem. Chh. És én még azt hittem kedvességből teszi. Miért nem lehet bízni egy emberben sem? Miért kell mindig valamilyen hátsó szándéknak lenni?