Kai POV~
Egész nap ügyetlenül tébláboltam az épületben. Senki se szólt hozzám, pedig én próbáltam beszélgetni emberekkel, de mindenki elfordult tőlem. Miért? Nem vagyok olyan fura, annyira biztos nem. Minden szünetemet padomban töltöttem, elhozott kajáimmal együtt. Elég elszomorító, hogy ők az egyetlen társaságaim ebben a pokolban. De ezen a sátáni helyen volt egy eltévedt angyal is aki pont a padján ülve nevetett boldogságteljesen szív alakú dús ajkaival barátja egyik viccén. A neve Kyungsoo. Ezt nem azért tudom, mert beszélgettem vele. Nem is én lennék. Matek órán a tanár felszólította. A választ nem tudta, ezért elkezdett össze-vissza makogni. Mikor a tanár végleg lemondott a fiútól származó válaszról, felszólította egyik osztálytársunk, aki már majdnem kiesett padjából a jelentkezéstől. Soo feje teljes vörösségbe borult. Nem bírtam ellenállni számra tolakodó mosolyomon, miközben arcát néztem. Mint, ahogy most ebben a pillanatban sem tudom. Törpesége csak még édesebbé tette megjelenését. A nap további része monoton hangulatban telt el. Délután utolsó órámról sétálva a folyosón az egyik teremből gyönyörű zongorajáték hallatszott ki. Odasétáltam, hogy benézzek ki játszik a hangszeren, de lefagytam mikor a zongora hangjaival harmonikusan megszólalt egy simogató férfihang. Az alakra néztem, bár már abban a pillanatban tudtam ki lesz az aki szemeim elé fog tárulni ahogy kiejtette ez első szavakat ajkain. Önfeledten engedte ki minden egyes hangját. Tökéletesen próbálták végig a dalt. Állam a földet verdeste. Nem hittem a fülemnek. Mind zeneileg, mind előadásilag elképesztő volt amit produkáltak. A faliórára esett a tekintetem. Úgy futottam, mint testnevelés órán eddig soha. El kell érjem a vonatom, hiszen a következő csak 1 óra múlva jön. Szívem majd kiugrott helyéről, mikor a vonatra ugrottam. Kimerültségemben az ülésre vetettem magam és kábán bámultam ki az üvegen. A vonat lassan elkezdett kifutni a pályaudvarról. Pont a város mellett haladtunk el, mikor megtekintettem egy parkot. Mindenhol barátok, párok sétáltak nevetgélve. Mintha egy álomvilágot néznék az ablakon keresztül, ami felé reménytelenül vágyakozom. Mindhiába...az életem egy elcseszett vicc. Gyermekkorom óta magamra vagyok hagyatkozva. Egyetlen emlékem szüleimmel 5 éves koromból származik. Kézen fogva sétáltunk a réten pont, mint pont egy normális család. 'Zsip-zsup, kenderzsupp' kántálták szüleim összhangban. Az volt a legszebb pillanat az életemben. Szomorú, hogy akkor még nem tudtam mi is valójában a szeretet. Ha tehetném, visszamennék a múltba, mindent hátrahagyva s eldobva, hogy megváltoztassam a történteket. Az volt az utolsó sétálásunk, úgy, együtt a parkban. Pár nap múlva apának egy üzleti utazásra kellett mennie. Ezek voltak utolsó szavai hozzám. 'Legyél jó és okos,oké öcskös? Vigyázz anyura és Kimre. Aztán el ne csábítsd előlem anyát!' mondta nevetve. Együtt integettünk neki az ajtóból. Másnap délelőtt éppen társasjátékoztunk testvéremmel és anyával, mikor megcsörrent a telefon. Az egyetlen felnőtt kifutott, hogy felvegye. Fél perc elmúltával a telefon csapódását hallottam meg, mikor kirohantunk a konyhába. Anya mellett ott hevert a készülék, ő földön térdelt és hevesen lélegzett. Fejét fogta, haját tépte, majd felordított. Még sosem láttam őt így. Kicsiként sehogy sem tudtam felfogni a történteket. Féltem. Nővérem odalépett a földön ülőhöz. Szeméből a kétségbeesettség tükröződött.
-Kérlek, mondd el mi történt...- kérlelte Kim elcsukló, sírásbafullt hangján. Időbe telt mire mire anya végre megszólalt.
-Apa...egy repülőszerencsétlenségben...meghalt.-felelte utolsó szavát alig érthetően.
Nővérem szemeiből kicsordultak az első könnycseppek amik már egy ideje szemében ültek. Elfordult tőlünk, hogy ne lássuk őt sírni. Fejemben ezernyi gondolat cikázott. Halál? Agyamban ez a fogalom ismeretlen volt. Nem tudtam mi folyik körülöttem. Miért sírnak? Odamentem és megöleltem őket. Csak ennyit tudtam tenni. Az elkövetkező pár hónapban anya mély depresszióba esett.Nem evett, inni se ivott, egész nap szobájában ült és nézte a falat. A szemünk láttára adta fel életét. Nővérem volt a nevelőm, mindig ő főzött, mosott ránk. Szeptember végén, pontosan 12 éve találtam rá. Felakasztotta magát. Kezeimet szám elé tettem és összeroskadtam. Testvéremért kiáltottam, amennyire hangom engedte. Ekkor eszméltem rá a halál fogalmára. Minden kitört belőlem abban a pillanatban. 3 hónap alatt vesztettem el mindkét szülőm. Mikor nővérem meglátta a holttestet, rögtön felemelt és elvitt a szoba elől és szorosan megölelt. Már csak ő maradt nekem. Nem sírt. Ezt nem teljesen értettem,de most már mindent tisztán látok visszatekintve. Teljes szívéből megutálta édesanyánk. Hogy így eldobta saját és gyermekei életét egy kötéllel. A búcsúlevelet amit az asztalon hagyott halála előtt, Kim rögtön felvett, széttépett és a kukába dobta. Azt hitte el tud kettőnket tartani, de tévesen gondolkodott. Nevelőotthonba kerültünk, mert senki se akart minket befogadni. A gyermekek akiknek mindkettő szülőjük meghalt. Csak nyűg lettünk volna mindenkinek.
Keserűen mosolyodtam el mindezekre visszagondolva és néhány könnycseppet letörölve arcomról. Hazafelé baktattam mikor üzenetem érkezett. A legjobb barátom írt. Még intézetben ismertem meg. Jóban, rosszban egymás mellett álltunk.*Hívj fel!* mutatta telefon kijelzőm. Nevét kikerestem a névjegyzékben, majd tárcsáztam a számát.
-Csáááá,Kaaaaiii!
-Szia Chen
-Milyen volt az első nap az új iskolában? Voltak jó csajok?- ez az első gondolata az iksolával kapcsolatban. Hát persze, nem is ő lenne.
-Voltak jó páran -hazudtam a kagylóba. Mindent megosztok vele, de ezt az egy dolgot még nekem is fel kell dolgozzam.
-Majd zsákolj be néhányat, aztán hozd el őket hozzám is. Amúgy, nem akarsz ma egy italra beülni valahova?
-De,persze. Rendben a szokásos helyen. hatkor. Szia!
Kulcsommal babráltam a az ajtó zárában majd beléptem a helyiségbe. A kicsi lakás egy embernek is kevés, de ebben a rumliban még egy állat sem férne el. Mindent félredobva kerestem elő egy még nem gyűrött inget és egy nadrágot. Felkaptam őket és siettem a találkozóhelyre. A füsttel teli hely szaga fullasztó szaga csapott meg. A zene bömbölt, az emberek ugráltak és lökdösték egymást. De mi nem emiatt szeretünk ide járni. Az emeleten van egy eldugott szoba, ahol csak mi tölthetünk egy kis időt. Chen egyik haverja itt dolgozik ezért még az italért sem kell annyit fizetnünk. Mindent elmeséltünk egymásnam (kivétel egy dolgot) és 3 óra beszélgetés után úgy gindoltuk jobb lenne elindulni. Valahogy áttuszkoltuk magunkat az izzadt, illuminált állapotú emberek közt mikor egy csókolózó párra vetettem szemeim. A magas srác hevesen mart párja ajkaira, ami ismerős volt. Túl ismerősek voltak azok az ajkak. A hozzátartozó arcra tekintettem. Adrenalin szintem az egekbe szökött, mindenkit félrelökve mentem oda a magas fiúhoz, majd orron vágtam. Orrából elkezdett ömleni a vér, de engem ez nem érdekelt.
-Kai?-kérdezte Kyungsoo meglepődött hangja. Egy pillanatra ránéztem, de nem bírtam szemeibe tekinteni. Csak a megvetés sugárzott volna vissza. Hazáig futottam. Eldőltem ágyamon fejemet a párnákba tuszkoltam, így ordítottam fel. Miért kell ilyen kibaszottul elcseszettnek legyek?
