Kai POV~
Mikor felszálltam a buszra, már éreztem a napok óta felgyülemlett idegességet egész testemben. Nagyon féltem az új iskolámtól, hogy mit gondolnak majd rólam, egyáltalán lesznek e barátaim. Amikor hirtelen megállt a jármű, rengeteg utas szállt fel. A fejemben végbemenő gondolatok egy alacsony fiú zavarta meg. Fülhallgatóval a fülében sétált el az egyik ülésig, majd lehuppant. Tekintetét felém fordította ezért fejemet rögtön elfordítottam es úgy tettem, mintha mindvégig az ablakon bámultam volna ki. Velem egyidősnek tűnik es mivel ezzel a járattal jön, nagy az esélye annak, hogy ugyanabba az iskolába tartunk. E gondolatomra halvány mosoly húzódott arcomon. Hatalmas barna szemei érdeklődve cikáztak a mozgó fák között. Dús fekete haja rendetlenül hullott homlokába. Hófehér bőre kipirult a csípős őszi széltől. Talán el is felejtettem volna, hogy a következő leszállóhely a végállomásom, ha egy néni nem lök meg hatalmas szatyraival. Lassan haladtam iskolám felé. A magas építmény úgy kerekedett felém, mint egy szörnyeteg. Szívverésem minden egyes lépésemnél gyorsabban kezdett dobogni. Ahogy beléptem az épületbe, hatalmas hangzavar fogadott. Mindenki kis csoportokban beszélgetett. Egy fiú banda engem méregetett, röhögtek rajtam. Ennyire látszana, hogy új vagyok? Ahogy felém kezdtek jönni, gyomrom összerándult.
-Eltévedtél, kisfiú?-kérdezte a szőke hajú magas fiú, miközben pólómat szorongatta erősen. Nem bírtam állni undorító nézését ezért a földre vetettem tekintetem. Nem válaszoltam. Nem tudom, hogy azért, mert féltem vagy az erőset akartam mutatni.
-Na elvitte a cica a nyelvedet?- kérdezte gúnyosan- Ha a szép szóra nem hallgatsz…-emelte fel öklét, de karját egy erős kéz ragadta meg, az ütés nem érte arcomat.
-Ezt most hagyd abba Sehun-mondta a megmentőm. Felnéztem az alakra. Nem ismertem. Miért mentene meg engem egy vadidegen? Nem is érdekelt, amint engedett szorításán, rögtön futottam, ahogy tudtam. Fogalmam sem volt, hova, hiszen még teljesen ismeretlen ez a hely. Úgy döntöttem, mire már biztonságban érezhettem magam, megkeresem a tanárit s ott osztályfőnököm. Mikor leolvastam a feliratot a tábláról, halkan kopogtattam az ajtón. Válaszul rögtön kinyitódott az orrom előtt.
-Jó napot, miben segíthetek?-kérdezte a tekintélyt sugárzó tanárnő
-Jó napot, én vagyok az új diák.
-Oo, hát miért nem ezzel kezdte?-dehát ezzel kezdtem-fáradjon be.- A tanáriból nyílt egy ajtó ami egy kis szobába vezetett.
-Kérem, foglaljon helyet-mutatott egy kényelmesnek tűnő kanapéra. Amint leültem, már meg is bántam, hogy bejöttem ide. Annyi ideig és annyit beszélt, hogy azt hittem ott fogok meghalni. Szemeimet alig tudtam nyitva tartani beszéde alatt. Ahogy csöndet hallottam felpillantottam az íróasztal mögött ülő nőre.
-Mindent értett, fiam?-kérdezte fenyegető hangnemben.
-Igen, asszonyom.-Rendben most indulj el az órádra.-Kezembe nyomta az órarendet és szó szerint kitolt az irodájából. A lap szerint biológiával kezdtünk az előadóban. Odasétáltam, de amikor megtekintettem az osztályom egy ismerős alakot láttam meg. Lepakoltam a cuccaimat és leültem. Talán oda kéne mennem hozzájuk és be kéne mutatkozzak. De jobbnak láttam, ha csak messziről figyelek meg mindenkit. Egy magas fiú kezdett felém sétálni.
-Sziaaa!-köszönt nekem életvidáman.
-Szia
-Felismersz? Segítek. Körülbelül fél órája mentettelek ki egy hatalmas öklös alól, aminek a következménye már lilán éktelenkedne arcodon, ha nem lépek közbe. Park Chan Yeol vagyok, de hívj csak Chanyeolnak.-nyújtotta kezét barátságosan. Rögtön kezet fogtam vele.-Köszönöm, Chanyeol! Ha bárhogyan kárpótolhatlak.-NE! Nem kell. Tényleg semmivel sem kell kárpótolnod. Tekintsd ezt egy baráti gesztusnak.-Baráti, mi? Még csak most ismertem meg…de egyáltalán nem bánom, hogy már barátként tekint rám.-Kai vagyok.
-Örvendek Kai!-húzta hatalmas mosolyra száját.
-Miért jöttél ebbe a s…-kérdése végét már nem hallottam a hangos becsöngetéstől.-Gyere, menjünk be órára.- A terem óriási volt. Rengeteg pad sorakozott egymás mögött. Nem voltam benne biztos hova üljek ezért leghátul foglaltam helyet. Mindenki pletykázott egész szünetben, főleg a lányok. Azok a ribancok. Már a folyosó végéről sugárzott róluk az olcsóság. Mikor elmentem mellettük azt hittem elájulok parfümeiktől, amiknek fele tartalmát biztos, hogy magukra öntötték. Bejött a tanárúr a terembe, de senki sem vette őt észre.
-Gyerekek mit képzeltek magatokról? Ilyen pofátlanságot, hogy senki se köszön a beérkező tanárnak. Mindenki húzzon a helyére!-ordította kipattanó erekkel.-Bezzeg az én időmben, a tanár már rég osztotta volna a szaktanári figyelmeztetőket.-erre a mondatára mindegyik diák megforgatta a szemét. Persze, az ön idejében.. Miután lenyugtatta magát a férfi, kiállt az osztályterem közepére.
-Bejelentenivalóm van!-Már éreztem, hogy az a bejelentenivaló én leszek. Pont ezt szerettem volna elkerülni, de úgy látszik nincs menekvés.
-Új osztálytársatok érkezett. Biztos beszélgettetek már vele és összeismerkedtetek egy kicsit. Kínos csönd nyomult a teremre. Csak Yeol röhögése visszhangzott a falak közt.
-Akkor hát bemutatom nektek iskolánk új tanulóját,Kimet. Gyere és beszélj egy kicsit magadról.
Lassan felálltam és figyeltem lépteimre, hogy ne essek el semmiben. Megálltam, majd szembenéztem osztályommal. Rögtön a lámpaláz vette át uralmát rajtam. De nem eshetek pánikba már az első napon. Erre a gondolatra egy kis erőt vettem magamon, már nyitottam a szám, hogy megszólaljak, mikor kicsapódott az ajtó.
-Ehh-ellnhéhzést a késésért, tanárúr!-lihegte a fiú. Ő az akit, akit a reggel láttam. Biztos, hogy ő az? Tekintetünk összeakadt egy pillanatra. Tudhatja, ki vagyok? Verejtékcseppjei egymást követve futottak végig arcvonalán. A tanár ismét szólított, majd elkezdtem bemutatkozni. Már nem emlékszem mit mondtam. Csak annyira emlékszem az egészből, hogy helyemre tessékelt. Órán nem tudtam figyelni, gondolataim a pár sorral előttem ülő személyen jártak.
