Sziasztok!
Az utóbbi majdnem egy évben nagyon elfoglalt voltam, ezért nem voltam képes írni és ihletem sem volt, hogyan folytatathatnám a történetet, de a nyáron új erőre kaptam és alkottam egy újabb részt. Köszönöm azoknak, akik ezt elolvassák és nem mondtak még le a Hazaviszlek,jó?-ról teljesen! Jó olvasást!❤️
Kyungsoo POV.~
Fejemet lassan döntöttem jobb oldalamra. Jongin melengető tekintettel figyelt engem, amitől könnyek gyűltek a szemembe.
-M-Miért? Hogy?
Halkan kuncogott motyogásomon. Ádámcsutkája komótosan mozgott fel-alá. Hatalmas levegőt vett mielőtt bármit is mondott volna. Felnézett az égre, kezemet az eddiginél is erősebben szorítva.
-Még én sem tudom pontosan. De számít bármit is, amit mondok? Pár óra múlva itthagyok mindent és valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. Csak pár órát, csak pár órát akarok veled eltölteni. Elsőre és utoljára.-mosolyodott el keserűen-Irónikus,nem? Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak odaállok eléd és elmondok mindent. Egy újabb meleg párocska lettünk, akik egy osztályba járnak. Giccsesen hangzik, de gondolj bele mennyivel könnyebb lett volna minden.
Hosszú idő után most tartott először szünetet a beszédében.
-Nem.-vágtam közbe-Nem lett volna egyszerűbb. - Kai összehúzott szemöldökkel méregetett,nem értette, mi ronthatta volna el gyönyörűen kigondolt fikcióját.
-Az én történetemet nem ismered.
-Akkor mondd el-ült fel hirtelen-Ennél jobban semmit sem akarok hallani. Kérlek. -nyomta össze kézfejemet most már két tenyerével.
Felkeltem es leporoltam a földről rámragadt koszt.
-Ha van pár órád mindent elmesélek.
-Hova sietnék?-pattant fel gyorsan és mellém szegődött.
-Nem ismered Chanyeolt, igaz? Persze, honnan is ismernéd. Gyerekkorom óta ő az, amilyen barátra minden ember vágyik. Ő az, aki mindenki napjába nélkülözhetetlen. Mindig mosoly ül az arcán, senkire se mond egy rossz szót sem, figyelmes és többet törődik másokkal, mint önmagával. Ő maga a jóság és nem bírná végignézni azt, hogy valaki bántja őt. De te mégis megtetted. Megütötted azt a fiút. Hihetetlenül dühös voltam rád. Azt kívántam, bárcsak ne látnálak többet és elmennél ebből a városból, mert amióta idejöttel csak a bajt okoztad. Majd rájöttem, hogy nem te okoztál neki fájdalmat. Én voltam.
Olyan volt, mintha vattát ömtek volna a torkomba, nem volt nyál a számban, ajkaim kicserepesedtek miközben beszéltem. Jongin meleg kezét éreztem meg vállamon. Így tudatta velem, hogy,igaz nem beszél és nem vág közbe, de minden figyelmét rámfordítja és megérti, amin keresztül megyek.
-Amit láttál a klubban nem az igazság volt. Vagyis csak az egyikünk igazsága. A csók előtt bevallotta, hogy évek óta szerelmes belém. Nem tudtam feldolgozni a szavakat, amik az egész kapcsolatunkat megváltoztatták. Lefagyott a testem, nem voltam képes ellenálni, de még csak megszólalni sem. Valami miatt feldúlt volt aznap, valószínűleg az apjával kerültek összetűzésbe, mert a kórházban halálra verte volna a gyerekét, ha nem avatkozok közbe.
Jongin POV.~
Kitágult szemekkel hallgattam az utóbbi hónapok bonyolult szálait. Tudtam,hogy a döntésem végleges, el kell tűnjek innen és nem térhetek vissza. Kyungsoo mély, nyugtató hangján tovabb beszélt, míg én észrevétlenül a vonatállomás felé tereltem az irányunkat. Barátom annyira el volt merülve a mesélésbe, hogy csak harmadszorra figyelt fel a nevére. Csodálkozva nézett fel, hogy hogy kerültünk ide. Arcát két kezem közé szorítottam.
-Nem maradhatok itt. Ell kell menjek.
Éreztem, ahogy arca megfeszül, láttam, ahogy lehajtja fejét és hallottam, ahogy elkezd sírni. Kis léptekkel haladt felém, végül arcát mellkasomba temette benedvesítve a szövetet. Karjaimat erősen fontam a hátára, a menedéke akartam lenni, akihez mindig futhat. Államat a feje búbján nyugtattam, gyengéden simogattam, ahol csak tudtam. Eközben egy vonat érkezett meg az állomásra. Felpillantottam a jelzőtáblára, ami jelezte a Busanba tartó vonat indulását,ami összesen 2 perc múlva volt. Óvatosan toltam el magamtól. Vörös, kisírt szemeibe mélyen néztem bele. Hatalmas fájdalmat éreztem. Tudtam, hogy valami olyat vesztek el, amit nem tudok majd pótolni és hatalmas űr keletkezett bennem.
-Mennem kell. Mennem kell...-remegett a hangom, úgyszintén a kezeim, nem éreztem a lábaimat. A fülemben zúgott a szívem, mintha kívülről néztem volna végig a jelenetet. Mégegyszer magamhoz húztam vékony testét. Intenzív illatát erősen szívtam magamba. Egy apró puszit nyomtam homlokára és elléptem tőle. Futottam a vonatra, aminek ajtajai már be is zárultak mögöttem abban a pillanatban, ahogy beléptem. Az egész járművön egyes egyedül voltam. Hangosan zokogtam fel, ahogy kigurultunk az végállomásról.
