Jongin POV.~
Azelőtt álltam, akivel már hónapok óta akartam beszélni. Most mégsem jön ki egy hang sem a torkomon. Többször is végig vettem agyamban az idefelé vezető úton, hogy mit fogok mondani. Kyungsoo még mindig válaszomra várt, ujjbegyeit felváltva járatva az ajtón nyugtalansága miatt. Mégegyszer végiginéztem teljes alakján, hogy látványából merítsek erőt. Szemeimet lassan pásztáztam végig bő, mégis stílusos, szürke pólóján, farmerszínű nadrágján át, mikor megakadt a tekintetem vizes, sebes lábán.
-Neked... Neked vérzik a lábad.-figyelmeztettem aggódva, de őt mit sem érdekelve meredt rám tovább, barátságosnak nem nevezhető tekintetével.
-Azt kérdeztem mit csinálsz itt.-utasított, türelme hiányában. Megropogtattam ujjaimat hátam mögött, majd beszélni kezdtem.
-El akartam búcsúzni. Emlékszel, amikor az első napon megláttuk egymást? Mármint, ilyen pillanat soha nem létezett azon a buszon. Amikor egymást néztük, remélve, hogy egyikünk se veszi észre, hogy őt vizslatjuk? Kár, hogy nem mentem oda hozzád. Kár, hogy sohasem beszélgettem veled, pedig annyi alkalmam lett volna, de te sem tetted. De miért? Ezen gondolkodtam a buli éjszakájáig. Majd megláttalak titeket. Kurva nagy hülyének éreztem magam. Hogy ez miért nem jutott eszembe? Mert túl naiv voltam. Bocsánat, hogy megütöttem a barátodat. Aznap képek is készültek, amiket Sehun fel is tett a blogjára. Mindent odaírt, kivéve az igazságot.- Egy pillanatra megálltam, nem tudtam, hogy beavassam e minden részeletbe, hogy az iskola idol-ját vertem szét a mosdóban. Mivel tudtam, hogy most találkozunk utoljára, nem érdekelt beszélgetésünk végkimenetele.
-Megvertem. Az iskolában. Otthagytam őt a vérében ázva.-Lesve pillantottam az előttem álló arcára. Semmit sem tudtam leolvasni róla, mintha minden érzelem kipárolgott volna testéből, mialatt beszéltem.
-Felmentem a tanáriba és elkértem az osztálynaplónkat, hogy megtaláljam a lakcímed. Ez a történetem vége. Csak azt akartam, tudd, mit miért tettem, hogy most miért állok itt és zúdítom rád eddig tartogatott titkaimat.
Kyungsoo POV.~
Egész végig az ajkait néztem. Ahogy gesztikulál, ahogy állkapcsa fel-alá jár a heves magyarázástól. Szájával párszor csücsörített , amitől elmosolyodtam volna, ha nem szomorít el ez az egész helyzet. Az igazi mondanivalója. Egy jó ideig tartottam magam, nem engedtem, hogy érzéseim eluralkodjanak rajtam, de mégis könnyeim győzedelmeskedtek felettem. Lassan peregtek végig arcvonalaimon, államhoz érve, hogy onnan leesve itathassák át pólómat. Pislognom sem kellett, hogy egymás után jöjjenek a következő sós cseppek, maguktól zúdultak le arcomon. Lehajtottam a fejem, mintha gyászolnék valamit. Esetleg, igen, azt gyászolom, ami kettőnk közt lehetett volna. Már nem hallottam több hangot, abbahagyta a beszédet. Csak álltunk ketten, egymás előtt ebben a rohadt nagy Univerzumban, ahol lehet épp mellettünk robbant fel egy bolygó, de engem az sem érdekelt volna jobban, mint Jongin. Felnéztem a csillagos égre, az ékesen világító Holdra. Mintha még sosem láttam volna ilyen szépnek. Lehet csak azért találom elkápráztatónak, mert az égitestnek köszönhetően láthatom az éjszaka kellős közepén osztálytársam bűnbánó, mégis oly attraktív arcát? Letöröltem bőrömről a nedvességet, majd megszakítottam a közénk terülő távolságot. Fejemet közelebb hajtottam övéhez, vártam, kényszerítettem agyamat, hogy raktározza el ezt a pillanatot egy olyan helyre agyamban, ahol sosem fogom elveszteni. Kai már nem bírta tétovázásomat, tarkómra vezette ujjait és megpecsételte az éjszakámat. Lágyan érintkeztek ajkain egymásra. Lassan tette mindezt, ráhagyatkoztam, tudtam, hogy helyes amit csinálunk. Gyengéden ízlelgette alsó párnámat, majd nyelvével végigsimított rajta. Kirázott a hideg a jóleső érzéstől. Meleg nyálaink összekeveredtek, ami kissé undorítónak hangzik, mégis izgató volt.
Chanyeol POV.~
Duzzadt szemeimmel a plafont néztem. Egy pókot, ami keresztülsétált a falon. Üresnek éreztem magam, összes gondolatom eltűnt, mintha felszívták volna őket egy szivaccsal. A polcon állt az egyik közös gyerekkori képünk. Felálltam, a fal felé fordítottam a keretet és idegességemben sétalgattam a szobában. Következő lépésemet figyeltem, mikor hatalmas csörömpölést hallottam meg odalentről.
Feltéptem az ajtót és lefutottam a hosszú falépcsőn, egy akadályba sem ütközve a már jól ismert környezetben. A konyhába vettem az irányt. A fehér kövön szétfolyt a vörös folyadék. Szilánkok százai kevertek a földön, mind véresek voltak. A piros nyomok a folyosón folytatódtak, majd szemeimmel elértem célpontomig. Haladásra akartam utasítani testemet, de egy hatalmas stop felirat jelent meg lelkiszemeim előtt. A bejáratnál állt az az ember, akit a legkevésbe sem akartam ilyen állapotomban látni. A falnak döntöttem vállamat, karjaimat körbefontam és elsírtam magam. Nem is tudnám magam szebben kifejezni, vállaim rázkódtak, visszahúzódtam a sötétbe. A fal mentén a földre csúsztam, könyökeimet térdeimen támasztottam, göndör hajamba túrtam. Másik kezemmel számat tapasztottam be, hogy egy fájdalmas nyögés se legyen képes kicsúszni ujjaim közt. Görcs keletkezett testemben, megbénított a fájdalom. Torkom összeszorult, majd a már így is mélyen helyezkedő kés tett egy 360 fokos fordulatot szívemben, ahogy végignéztem csókjukat. Nem voltam féltékeny, nem éreztem, hogy nekem kéne Kai helyében lennem. Elkeserített, hogy én sosem tudtam ilyen szenvedélyt kihozni D.O-ból. Orromat ingerülten töröltem meg pulcsim ujjával és felálltam.
-Elég.-engedtem ki rekedt, mély hangomat. Hirtelen váltak el egymástól és néztek felém.
-Chanyeol, én-
-Takarodj el innen.-húztam be az ajtón Kyungyoo-t.
-Azt hiszed nem emlékszem, hogy te voltál az, aki a földre küldött? Megérdemelnéd ugyanazt, amit tőled kaptam, de annyit sem érsz meg, hogy hozzádérjek. Soha se gyere vissza vagy még mostani állapotomnál is rosszabbul fogod végezni. A soha viszont nem látásra.-csaptam rá az ajtót. Elengedtem a kilincset és barátom felé fordultam.
-Miért?-kérdeztük meg egymástól ugyanazt a kérdést, ugyanabban a pillanatban. A csönd körülölelt minket csak a külvilág elfojtott zaja szűrődött be a kihalt utcáról.
Kyungsoo POV.~
-Csak...Csak aludjunk.-jelentettem ki. Nem volt energiám veszekedni, el akartam felejteni ezt a napot. Lassan már 24 órája le sem hunytam a szemeimet. Chanyeol nem kötött belém, szó nélkül követett fel a szobámba. Ágyamban foglalt helyet, míg én a mellette lévő heverőre feküdtem le. Lehunytam pilláim, vártam a már jól megérdemelt alvásomra, de az nem akaródzott jönni. Percek vagy órák óta fekhettem már így, mikor a szobában már nem csak az óra ketyegése visszhangzott.
-Sajnálom.-suttogta Chan. Felültem és rájöttem, hogy alszik. Álmodik? Kitől kérhet bocsánatot? Megelégeltem tétlenkedésem, telefonomat kezembe vettem és kiléptem a bejárati ajtón a friss, hajnali levegőbe. Zsebrevágtam mobilomat és engedtem, hogy lában arra vigyen, amerre tetszik neki. Múltamon gondolkodtam a halványan pislákoló lámpák alatt elhaladva. Az is megfordult agyamban, hogy lefekszem az út kellős közepére. Az ötlettől egy másodperc alatt határoztam el magam, hogy ez nem csak ötlet fog maradni. A biztonság kedvéért a zebra vonalába feküdtem le. Az aszfalt még meleg volt a napközbeni erős napsütés miatt. Csupasz kezembe tucatnyi kavics állt bele. Hátamat is elfektettem és kinyújtottam végtagjaim. Enyhén fújt a szél, a faágakon helyezkedő levelek lomhán mozogtak a fuvallat hatására. Mindenre narancssárga fény vetült az elavult közvilágítas miatt, ami pár emlékképet idézet fel bennem.
Mikor gyerekkoromban egy hosszú utazásról hazafelé tartva az ablakon keresztül lestem az éjszakai fényekben fürdő szülővárosomat. Tompa lépteket hallottam meg jobb oldalamról, de nem szenteltem nekik nagyobb figyelmet. A mozgolódás egyre nagyobb zajt csapott az eddigi nyugtató csendben. Ismeretlen ujjak férkőztek kezembe.
Jongin POV.~
Cipőm kopogása visszhangzott az utcán, megtörve a tücskök hangos ciripelését. Táskám, amiben alig volt valami féloldalasan lógott le vállamról. A vonatállomásra mentem, egy busani vonatra, de rájöttem minek sietni, elég az is ha csak valami jármű elvisz messzire innen és a központ felé vettem az irányt. Csak a közlekedési lámpa sárgás villogása ébresztett fel, hogy nem állt meg az idő. Hogy mindenki alszik, aki már megtalálta otthonát vagy amúgyis adatott volt neki, hogy szeretettje mellett hajtsa fejét párnájára. A távolba révedtem, ahol megláttam egy fekvő testet az átkelőhely közepén. Lassan bontakoztak ki a fiú részletei ahogy közeledtem, mikor realizáltam, ki is ő. Egy pillanatra elfordultam.
-Még elmehetsz-gondoltam magamban.
-Még megengedheted magadnak, hogy a könnyebb utat választod.
Visszafordultam. Eltökélve haladtam Soo felé és elhelyezkedtem. Ujjaimat összekulcsoltam és a már felhős eget kémleletem. Ez az én otthonom.
