Bíborvörös Jácint

1. fejezet

Éppenhogy csak látni lehetett a házak mögül felbukkanó napsugarakat. Minden városi az igazak álmát aludta, hiszen a hajnal csak most köszöntött rájuk. Az utcákat nem töltötték meg gyermekek kacagásai, árusok kiabálása, lovak dübörgése és a gondtalan hölgyek vidám dúdolása. A királyi palota melléképületében is csak egy-egy szolgáló ténykedett hangtalanul, hogy mire uruk, a spártai király felébred, minden a helyén legyen. A csöndet csak az apró, puffanó hangok és az olykor hangosabb lihegések törték meg. Bent, a palota udvarában egy fiatal férfi fából faragott ellenségére mért erős, de ugyanakkor magabiztos csapásokat kardjával. Csapzott, szőke haja nedvesen tapadt tarkójára, és minden egyes kardsuhintásnál mogyoróbarna szemeibe szökött egy-egy kósza tincs. Testét csak egy derekára kötött fehér anyag takarta, így láthatóvá vált vékony, ugyanakkor izmos alakja, amit most verejtékbe úszva csodálhatott meg a felkelő nap. A gyakorlóhelyet körbeölelő hatalmas oszlopok mögül hirtelen egy ifjú lépett elő, aki eddig csöndben, meglapulva figyelte barátja gyakorlását.

- Te sosem alszol? - kérdezte a fiú mosolyogva, miközben hátát a hideg oszlopnak döntötte.

- Ezt tőled is kérdezhetném - válaszolta a másik, és a gyakorlást félbehagyva barátjához fordult.

- Nem ér így válaszolni! Mellesleg, ha így folytatod, megfázol.

- Csak nem aggódsz értem, Agenor?

- Aggódik érted a halál! Én inkább magamat féltem, hogy hallgatnom kell majd a nyavalygásaidat. Ráadásul, a jövendőbeli királyt nem terítheti le egy kis megfázás. Nem igaz, Hüakinthosz?- A férfi szándékosan váltott hangsúlyt, miközben a fiú nevét mondta. Tudta, hogy egy érzékeny pontjára talált a még mindig a kardot szorongató Hüakinthosznak, de pont az volt a célja, hogy húzza egy kicsit barátja agyát.

- A jövendőbeli királyt nem is, de engem a legkevésbé sem érdekel. Ha azért jöttél, hogy szórakozz, akkor inkább menj el! - Agenor elérte, amit akart, és ebben akkor lett biztos, amikor barátja méreggel teli szemeibe nézett. Nem bírta tovább. Hangosan felnevetett.

- Jaj, nekem, Hüakinthosz... Látnod kellene az arcodat! Most komolyan, ez... - Kénytelen volt a fiúnak hátat fordítani, hogy az ne láthassa a fékezhetetlen nevetése eredményeként kigördülő hatalmas könnycseppeket. - Miért lehet téged ezzel a királlyá válással ennyire felbőszíteni? - az ifjú éppen visszavágni készült a még mindig jól mulató barátjának, mikor hirtelen megjelent a palota egyik szolgálója.

- Úrfi, a Felség hívat! - mondta a fiatal lány, miközben az illemnek megfelelően mélyen meghajolt hercege előtt. Hüakinthosz erre csak egy szemforgatással válaszolt, és kardját a földre dobva elindult a főépület felé, ügyet sem vetve a kuncogó Agenorra és a szolgálóra.

Bent a palotában már mindenki buzgón végezte a feladatát, és csak egy gyors meghajlással köszöntötték a folyosón komótosan sétáló fiatal herceget. Hüakinthosz nem sietett el semmit, ugyanis tudta, hogy apja csak újabb előadást akar tartani „egy spártai herceg feladatai" néven. Arra számított, hogy legfrissebb el nem végzett tennivalójával fog érvelni, amit a minap szándékosan nem csinált meg. Hiszen kinek lenne kedve unalmas jelentéseket hallgatni egy unalmas pasastól?! Nem érzett bűntudatot, mivel már a legelején közölte családjával, hogy még a gondolatot is felejtsék el, hogy ő valaha is király lesz. Merengéséből egy hatalmas ajtó rántotta vissza, aminek túlsó oldalán apja várta. Kopogtatás nélkül tárta ki azt, majd belépve elvárásainak megfelelően Amüklosz király a vele szemben lévő díszes trónuson terpeszkedett. A háta közepére sem kívánta ezt a beszélgetést, de azért "jó fiú" módjára meghajolt apja előtt. Amüklosz csak egy fejbiccentéssel üdvözölte egyetlen fiát. Percekig csak néma csöndben figyelték egymást. Hüakinthosz összeszűkülő szemekkel várta, hogy apja végre megszólaljon, de az csak nem volt hajlandó egy árva szót sem kibökni. Lassan már azon volt, hogy rákiabál, miért hívatja ide, ha képtelen megszólalni, és nem hajlandó elmondani, mi a fene baja van megint, vagy csak szimplán hátat fordít és kimegy a trónteremből. De tudta, ha ilyet merne tenni, azzal végképp kihozná egyetlen édesapját a sodrából, így hát minden fegyelmét összeszedve elnyomta magába a feltörni készülő, egyre növekvő dühét. Percekkel később a király végre hátradőlt trónján, és eddig merev arcára enyhe mosolyt öltött.