Bíborvörös Jácint

3. fejezet

Apollón ráérősen emelte egyik lábát a másik után, hogy eljusson kijelölt célja felé, Olümposzra. A gyaloglásnál jóval gyorsabb megoldást is választhatott volna, ám minél jobban próbálta elnapolni megérkezését az úgynevezett otthonába. A háta közepére sem kívánta a rá váró, minden bizonnyal eléggé hosszúra nyúló erkölcsi útmutatást túlságosan is nagy erénnyel megáldott nővérétől. Nem értette, ha magának a hatalmas Zeusznak sincs semmi kifogása az ellen, hogy lejárjon néha-néha „ellenőrzésre" a másik világba, akkor a testvérének miért kell folyamatosan akadékoskodnia ezzel kapcsolatban.

Belegondolni sem mert, Artemisz mekkora hűhót csaphatott, amint megtudta, hogy megint leszökött az emberekhez egy kis mókázásra. Köztudott volt, hogy drága, egyetlen ikertestvére, aki valójában nem sok dologban hasonlított rá, leszámítva zöld szemeit, a kelleténél jobban megvetette a szerelmet és minden más velejáróját. A legjobb kifejezés az volt talán, hogy gyűlöli az efféle érzelmeket. Már számos szónoklatot hallhatott tőle, hogy miért is nem helyes ilyen dolgokat művelni, főleg nem egy olyan nagy tiszteletben álló istennek, mint Apollón. Ő maga is tudta, hogy nem szép dolog kihasználni a halandókat, ám mindenki tisztában volt azzal, hogy az emberek világában nem volt megvetendő semmiféle kapcsolat, és az erkölcstelenség nem ismert határokat súrolt. Teljesen különbözött a két világ egymástól, habár rajta kívül más istenek is megkeresték az ilyesfajta szórakozásokat.

Apollón kezdte úgy érezni, hogy az olümposziak és az alsóbbrendű társaik egyre jobban untatják őt, még annak ellenére is, hogy sosem kellett egyedül lennie, hiszen múzsái minden adandó alkalommal körülötte legyeskedtek. Ráadásul a hegyekben élő nimfák is kimondottan rajongtak érte, ám neki mindez mégsem volt elég. Így hát adott volt Apollón számára a lehetőség, hogy első kézből tapasztalja meg ezt a nővére által oly' mocskosnak hitt világot, és megkeresse azt, amit annyira hiányol az istenek között, a leghatalmasabb és legfényűzőbb helyen.

Tudta, hogy nővére nem azonnal fogja megostromolni nézeteivel, hanem kivárja a pillanatot, amikor Apollónt váratlanul érheti, és majd csak akkor „támad". Sajnálatos módon nem csak testvére volt az egyetlen személy, akit próbált elkerülni. Elképzelni sem tudta milyen zabos lehet Athéné, aki nyíltan megfenyegette, hogy ne merészeljen az ő védelme alatt álló városban prédák után kutatni. Őszintén szólva, eleinte nem is azért ment oda, hogy ágyba bújjon egy városival, ám mikor Athéné szentélyében meglátta azt a tüzesen izzó, mogyoróbarna szempárt és annak tulajdonosát, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Gyorsan elhessegette gondolatait a szőkeségről. Már így is irtó dühös volt magára, amiért csalódottságot és némi bűntudatot érzett, mikor reggel magára kellett hagynia a fiút.

- Apollón! - hallott meg hirtelen egy hangot nem messze a háta mögül. Anélkül állt meg, hogy hátrafordult volna, fejét az ég felé emelte, lehunyta szemeit és kénytelen volt elkönyvelnie magában, hogy nem lopózhat be csendesen termébe azelőtt, mielőtt bárki megtalálhatná őt ügyes-bajos dolgaikkal.

- Apollón, lenne rám egy kis időd? - A hang tulajdonosának sikerült beérnie a férfit, így már vele szemben állva folytatta. - Tényleg csak néhány percről lenne szó.

- Időm, mint a tenger. Csak rajta, mondd, mi baj, Hermész? - Immár tekintetét az előtte álló, nála körülbelül egy fejjel alacsonyabb férfira emelte.

- Igazság szerint nincs baj. Vagyis... a múzsáidról lenne szó.

- Hermész, hadd ne kelljen minden egyes szót kihúznom belőled. Hírnök vagy, az ég áldjon meg! - Apollón szerette barátját, ám az néha olyan lehetetlenül tudott viselkedni, mint például most is. Tudta, ha egyszerre el nem mondja, mit akar, akkor egy igen hosszú és döcögős beszélgetésnek kell elébe néznie.