Bíborvörös Jácint

7. fejezet

Körülbelül egy hete annak, hogy visszatértek Spártába, és ezalatt az idő alatt Hüakinthosznak rá kellett ébrednie arra, milyen unalmasak is a hétköznapjai, ha barátjának megállás nélkül segítenie kell az apja műhelyében. Az elmúlt napokban egyszer sem találkozott vele, ráadásul, amint dadája, Szofrónia meglátta a lábán lévő sebet, eltiltotta mindenféle megerőltető munkától, beleértve az edzést is. És ez volt Hüakinthosz számára a legnagyobb probléma. Amióta az eszét tudta, mindig gyakorlással vezette le a felgyülemlett energiáját, és ha akadtak unalmas órái, azokat is a kardforgatás tökéletesítésével töltötte ki. Mivel ezeknek az unalmas óráknak a száma meggyarapodott, Hüakinthosznak a kelleténél több ideje maradt felesleges dolgokon agyalni. Túl sokszor kapta magát azon, hogy az Athénban történtekre terelődnek a gondolatai, és ezzel csak egyetlen egy baj volt. Ezek az emlékek nem az ottani királyhoz és a felforduláshoz kapcsolódtak.

Hiába próbálta kiverni a fejéből, két smaragdzöld tekintet mindig az elméjébe férkőzött. Ez volt az oka annak, hogy megpróbált mindig keresni valamit, ami leköti a gondolatmeneteit. Szerencséjére, sosem volt az a tétlenkedő fajta, és képtelen volt huzamosabb ideig egy helyben maradni, így sérülés ide vagy oda, muszáj volt valami elfoglaltságot keresnie magának. Persze, a dadája mindezt észre is vette, így az utóbbi napokban megpróbálta valami bugyuta kis feladattal ellátni, amit általában az elfoglalt anyukák szoktak a láb alatt lévő kölykeiknek adni, hogy legalább egy kis időre lefoglalhassák őket. Csakhogy ő már réges-régen nem tartotta magát gyereknek. Szerette a kihívásokat és a nehezen megoldható feladatokat, ám a zöldségpucolás egyik kategóriába sem tartozott bele. Ebben az egészben egyedül Szofrónia segítői voltak roppant boldogok, hogy maga a herceg segédkezik nekik a feladatok elvégzésében, beszélgethetnek vele és különböző érdekes dolgokat kérdezgethetnek tőle.

A napok csigalassúsággal teltek, és mintha sérülése is direkt ellene fordult volna, rettentő lassan akart begyógyulni.

Éppen az ebédjét fogyasztotta, vagyis inkább csak bele-belecsippentett az elérakott marhahúsba, és a mellé felszolgált zöldbabba, amikor dadája a haját igazgatva, egy kosárral a kezében lépett be a szobába.

- Lemegyek a piactérre. Szükséged van valamire? - lépett mellé az idős nő.

Talán ő volt az egyetlen az egész palotában, aki ilyen közvetlenül szólt hozzá. Bár, ha jobban belegondolt, ebben semmi furcsaság nem volt, hiszen Szofrónia egészen kicsi kora óta mellette volt, és mivel az igazi anyját sosem ismerhette, így mindig is dadáját tekintette valami anyaféleségnek. Emlékezett még azokra az időkre, amikor először találkozott a nővel. Rendezett, hófehér haja erős kontyban összefogva üldögélt a feje tetején, és sötétbarna szemeivel szigorúan pásztázta a mindössze ötéves Hüakinthoszt. Amikor apja kijelentette, hogy az öreg hölgy lesz a dadája, mert ő nem ér rá vele foglalkozni, annyira dühös és rémült lett, hogy egy szó nélkül elrohant a két személytől. A titkos búvóhelyén sírdogált, ám legnagyobb döbbenetére Szofrónia rátalált, és az ölébe húzva nyugtatgatta. Lágyan simogatta a feje búbját, és valamiféle ismeretlen nótát dúdolt neki. Mintha belelátott volna az elméjébe, úgy oszlatta el az összes kétségét és félelmét, amik egy ideje nyomasztották. Nem értette, hogyan is volt képes erre a nő, hiszen alig egy órája látták egymást először, de mégis sikerült megnyugtatnia, és Hüakinthosz azon kapta magát, hogy megbízik új dadájában.

Ennek már legalább tizennégy éve, a barna szemek pedig még mindig ugyanolyan szeretettel csillogtak rá, és még mindig azt a pindurka gyermeket látta benne, mint annak idején.

- Válaszolsz még ma, fiatalúr? - térítette észhez Szofrónia lágy, mégis sürgető hangja.

- Nem, nincs szükségem semmire... Vagyis... Szívesen elkísérlek, és segítek a cipekedésben - próbálkozott Hüakinthosz, de dadája szúrós tekintetét látva rájött, nem fogja neki megengedni, hogy olyan hosszú távot lesétáljon ilyen lábbal.