Bíborvörös Jácint

4. fejezet

Karjain hirtelen végigcikázott a fájdalom, ezzel kirántva Hüakinthoszt öntudatlan állapotából. Szemei kipattantak, majd rögtön vissza is csukta őket, amint az óvatlan mozdulatra újra csuklóiba nyilallt az égető érzés. Előbbi hibájából okulva, immár mindennemű mozdulat nélkül és nyugodtabban nyitotta ki szemeit. A kevés fénynek köszönhetően képtelen volt beazonosítani jelenlegi tartózkodási helyét, ám abból, amit a vörösen izzó fáklyák látni engedtek, semmi jóra nem számított. Látszólag egy barlang belsejében volt, ahol csupán néhány bizarr szobor, és még bizarrabb falon lógó lánc nyújtott társaságot számára. A földön heverő csontokat próbálta nem észrevenni, hiszen belegondolni sem mert, hogy pár hónap, vagy akár nap múlva ő is ilyen állapotba kerülhet.

Hirtelen lépteket hallott meg a távolból, így a hang irányába kapta a fejét, ám amint ezt a mozdulatsort megtette, a kopogó hang abbamaradt, és Hüakinthosz immár újra csak a tűz sercegő hangját hallhatta.

Órák telhettek el azóta, mióta magához tért - legalábbis neki óráknak tűnt az a néhány perc -, mikor megelégelte az értelmetlen falon lógást és azt, hogy az előbbi jelenet ez idő alatt még számtalanszor megismétlődött. Egyre közeledő léptek hangja, majd csönd. Aztán újra a kopogó hang, és ismételten az idegtépő némaság. Minden fájdalmát félretéve megpróbálta olyannyira megfeszíteni a karját tartó láncokat, hogy azok kiszakadjanak a falból, csakhogy erre a próbálkozására bilincsei mintha életre keltek volna, összébb szorultak, majd apró tüskéket növesztve csuklóiba vájtak. Hüakinthosz felszisszent és érezte, hogy valami meleg folyadék csordogál le a kezén. Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön, saját vére festi vörösre karjait hosszú csíkokban. Megint rákezdett a kopogó hang, ami az utolsó csepp volt a fiú számára abban a bizonyos pohárban, így most már hangot adva nemtetszésének kiabálni kezdett, reménykedve, hogy az idegein táncoló egyén végre megmutatkozik majd előtte.

- Hé! Ha már körülöttem téblábolsz, igazán elődughatnád a képedet! - Már meg sem lepődött, hogy kérésére nem érkezik válasz. Rettentően idegesítette, hogy képtelen megmozdulni, és még csak azt sem árulják el neki, miért hozták ide, vagy hogy egyáltalán hol is van éppen. Persze, volt egy tippje, hiszen többé-kevésbé emlékezett mindenre, ami a kikötőben történt. Kezdettől fogva sejtette, a király eltitkol előlük valamit, ám arra sosem számított, hogy képes addig elmenni saját céljai elérése érdekében, hogy egy olyan teremtménnyel szövetkezzen, mint az a nő.

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette az egyre jobban felé közeledő árnyékot.

- Remélem, elég kényelmes a helyed, kis kukkoló. - A tűz enyhe fényében kirajzolódni látszott egy nő sziluettje, aki egy kézsuhintással meggyújtotta a helységben lévő összes fáklyát. Hüakinthosz a hirtelen fényáradatnak köszönhetően hunyorogni kezdett, ám amint szemei hozzászoktak a világossághoz, észrevette, hogy az a nő áll vele szemben, aki elrabolta.

- Úgy hallottam, hangoskodtál - ragadta meg a fiú állát, hogy a szemébe tudjon nézni. - Igaz ez?

- Ha már hallotta, be is jöhetett volna ahelyett, hogy szimplán elsétált mellettem - mondta a fiú, miközben állát kirántotta a nő ujjai közül.

- Jaj, drágám, félreértesz! - kuncogott a másik. - Azok a kis csúszómászók kíváncsiak voltak rád, így itt sündörögtek egész nap, de mivel megtiltottam nekik, hogy bejöjjenek hozzád, így próbáltak más megoldást találni a megismerkedéshez. Hálás lehetnél azért, amiért nem hagytam nekik, hogy megnézzenek maguknak. Tudod, az itteni lények... hogy is mondjam... Kissé szemtelenek és kegyetlenek.