Bíborvörös Jácint

10. fejezet

Az elmúlt napokban szüretelték le a város gazdái a szőlőt, és mint minden évben, most is alapvető szabály volt, hogy az első ládányi friss termést a királyi családnak ajándékozzák.

Hüakinthosz az ebédlőasztalnál ülve ízlelgette a tálkában lévő lila szemeket, amiket még dadája szedegetett le neki a fürtökről korábban. Apollón vele szemben, tenyerébe hajtott fejjel figyelte a habzsoló fiút. Mulattatta, ahogyan a másik külön-külön, minden egyes bekapott szőlőszemet megforgat a szájában, majd szemeit felemelve töpreng, és vagy elismerően bólint egyet magában, vagy elfintorodik.

– Nem is sejtettem, hogy ilyen eltökélt a város hercege, ha a termésről van szó – kuncogott az isten, de kivételesen Hüakinthosz nem reagált a megjegyzésére. – Tudod, legalább megkínálhatnál egy szemmel, ha már hajlandó vagyok végignézni a bíráskodásodat.

– Mi értelme volna, ha adnék belőle? Isten vagy, te bármikor hozzájuthatsz efféléhez. Ne vedd el tőlünk a termést! – horkant fel a fiú.

– Csak egyetlen szőlőszemet kértem! Atyám... – forgatta meg a szemeit a zöldszemű, és lejjebb csúszott a széken.

– Ha csak zavarni vagy képes, míg elvégzem a feladatom, akkor inkább menj ki és foglald el magad addig! – lökte oda neki a másik, de már nem is figyelt Apollónra, újra az előtte lévő szőlőre összpontosított.

– Mit nevezel te feladatnak ebben? – nevetett fel.

Hüakinthosz rámeredt, mint aki nem érti, miért kell megmagyarázni egy ilyen egyértelmű dolgot.

– Tudod, eléggé fontos, hogy a leszüretelt szőlőből melyikek kerülnek fogyasztásra! Ha nem kóstolnám meg az egyes gazdák által leszedett termést, lehet, hogy a városiak elé rossz fajta szőlő kerül, és akkor mit gondolsz, kik lesznek a hibásak? – dörrent rá a szőke.

– Esetleg a gazdák, akik nem gondozták kellőképpen a tőkéket az év folyamán? – vont vállat Apollón, legbelül pedig mulattatta a másik hevessége.

– Szó sincs róla! Mi leszünk azok! Mi hagyjuk, hogy ilyen termés kerüljön a piacra és a borba, amit mindenki megiszik. Érted már, te zseniális isten? – gúnyolódott Hüakinthosz.

– Ó, így már minden világos! És téged mióta is érdekel, hogy ilyen buzgón ellásd a hercegi feladataidat? – Hüakinthosz a kérdésre elpirult, és félrekapta a pillantását.

– Én csak... – makogta a fiú.

– Na rajta, halljam!

– Én... Rendben! – csapott az asztalra Hüakinthosz a kelleténél kicsit erősebben, miközben felugrott a székéről. – Imádom a szőlőt, és ilyenkor annyit ehetek, amennyit csak akarok, így elvállaltam, hogy leszek az, aki elvégzi a minőségi ellenőrzést. Boldog vagy? – hadarta el egy szuszra, majd visszahuppant, és fülig vörösödött zavarában.

Apollón egy percig döbbenten figyelte a másikat, még pislogni is elfelejtett, majd hangos nevetésben tört ki. Hüakinthosz erre felkapta a fejét, és durcásan nézte a vele szemben ülő férfit.

– Most mégis mi olyan mulatságos ezen? – csattant fel.

– Zeuszra mondom, még egy ilyen nincs, mint te! – vihogott tovább a zöldszemű.

– Hallgass, te átkozott isten, vagy a kardomra tűzlek!

A férfi elhallgatott, majd kihívóan ránézett a vele szemben fújtató ifjúra.

– És mégis, hogyan akarsz a kardodra tűzni?

– Könnyebben, mint gondolnád! Bármikor legyőznék kardforgatásban egy ilyen beképzelt alakot! – Hüakinthoszban felébredt a harci tűz, és felállva lenéző pillantást küldött a másik felé.