Bíborvörös Jácint

6. fejezet

Apollón mintha a fiú hangját hallotta volna, ám az előtte magyarázó Perszephonétól és a fülébe groteszk módon mormogó szörnyektől nem volt benne teljesen biztos, így inkább arra próbált koncentrálni, hogyan is játszhatná ki egyszerre élő bilincseit és az elmeháborodott nőt.

- Hát akkor, búcsúzz el a drágalátos kis életedtől! - nevetett Perszephoné, de Apollón nem tudott a másikra figyelni, mivel újra hallotta, most már tisztán, ahogy a szőke a nevét kiáltja. Abba az irányba kapta a fejét - már amennyire azt a leszorító démonok engedték -, ahol a másik hangját hallani vélte, ám abban a pillanatban ellepte őket a vakító fehérség, ami megrezegtette a talpuk alatt elterülő földet, Perszephoné pedig ezt a pillanatot választotta arra, hogy a másik felé sújtson dárdájával. Éles hang süvített a csendbe, Apollón pedig meggörnyedt az oldalában érzett észveszejtő fájdalomtól.

- Á, a csudába, mellé ment! - bosszankodott Perszephoné, aztán tudatosult benne, mit is jelentett az előbb lejátszódott jelenség, és lassan a villám becsapódási helye felé fordította a fejét, de bár ne tette volna. Tekintete találkozott egy rettentően dühös Zeusszal és egy számon kérő Hadésszal.

- Azt hittem, már kihagyjátok ezt a mulatságot - kuncogott Apollón, kicsit vontatottan.

- Csalódottság, elkeseredettség, sajnálat, mérhetetlen düh - emelte tekintetét Apollónról Perszephonéra Zeusz -, ez mind, amit most irántad érzek, drága gyermekem.

Perszephoné felhorkantott.

- És azt tudni akarod, én mit érzek irántatok, amiért hagytátok, hogy arra a helyre kerüljek? - markolta meg erősen a kezében tartott, immár vérrel festett dárdát. - Gyűlöllek mindnyájatokat! - ordította, majd Zeusz felé repítette lándzsáját, aminek hegye milliméterekre állt meg annak arcától. Perszephoné gyilkos pillantást küldött Hádész felé, aki puszta kezével állította meg a lángoló fegyvert.

- Sajnos, azt kell, hogy mondjam, Zeuszék semmiről sem tehetnek - mondta Hádész, majd kettétörte a dárdát, ami egyszerű, fekete botként hullott a földre. - Az egyetlen személy, aki hibás lehet a te állítólagos sanyarú sorsod miatt, az én vagyok, amiért egy magadfajta nő kellett nekem.

- Hallod ezt Perszephoné? Ez akár egy... egy szerelmi vallomás is lehetne... - szólt közbe Apollón.

- Hallgass! Nem vagy olyan helyzetben, hogy gúnyolódj! - rivallt rá Perszephoné ingerülten. Hádész csettintett egyet, aminek következtében újra ráterelődött minden figyelem, majd az Apollónt fogva tartó, és a városban tomboló összes démon körül fekete felhő kezdett szállingózni, ami egy pukkanás kíséretében szertefoszlott, ezzel felszabadítva őket Perszephoné átka alól. Az emberek ájultan rogytak össze, Perszephoné pedig hisztérikus sikítozásba kezdett.

- Ne! A démonaim! Az oly' nehezen összegyűjtött, drága démonaim! Hogy tehetted? Miért? - lépett közelebb Hádészhoz, és megragadta annak ruháját. - Hatalmunk lehetett volna minden ember, sőt minden isten felett!

- Nekem - nyomatékosította a szót Hádész - hatalmam van minden ember felett! A többi pedig megfelel így, ahogy van.

- Akkor, azt hiszem, nincs többé miről beszélnünk - szólt közbe Zeusz. - Az emberek és istenek bántalmazását nem hagyhatom büntetlenül, így hát bármennyire is fáj, kénytelen vagyok kitiltani téged az Olümposzról, örökre. Emellett, hogy elkerüljük a jövőben, hogy még egyszer ártani tudj a halandóknak, a földre sem teheted a lábad semmilyen úton-módon! Ennek a megvalósítását viszont már rád bízom, testvérem - fordult Hádész felé.