Random shiz a.k.a. Kihívások

Egyedül

Mit tegyek?

Egyedül vagyok. Eljött a karácsony, de értem senki. Mindenkinek van valakije, akinek adhat ajándékot, akivel együtt lehet.

De én itt vagyok. Ebben a porfészekben. Ezekkel az ostoba, bolond kölkökkel. Ezekkel a balfácán, szerencsétlen "felnőttekkel". Mind szánalmasak. 

Még egy kisgyerek unalmát sem tudják elűzni. És eltörölni a bánatát. Karácsony van, nem? Akkor mi miért nem kapunk semmit?

Csak várakozom, néma csendben. A többiek boldogan vagy tettetett örömmel esznek az olcsó kajából, bontják ki az olcsó ajándékokat és játszanak az olcsó játékokkal. Nem bírom ezt tovább. Nem bírom tovább itt ülve tűrni ezt az őrületet.

Felállok, majd távozom az asztaltól. Bemegyek a szobámba. Az ágyamon egy ajándékot találok. Könnyes szemekkel tépem le a csomagolást. Egy kemény borítós, vastagocska könyv van benne. "A legszebb karácsony". Ki találta ki ezt a baromságot? Ahogy a könnyeim utat törnek maguknak s folyni kezdenek, a könyvet a falnak hajítom. Utálom a karácsonyt.

A sötét szobában csukott ajtóval, az ágyamra dőlve, hangosan sírok. Úgysem keres senki. Max a szobatársam, de ő most tuti, hogy a többiekkel elvan és ünnepel. De mégis mit? Hogy vagyunk egymásnak? Mert más nem akar minket? Hogy egy család vagyunk? Mert nincs más olyan, aki családtagnak akarna minket?

Hangos dobogást hallok a folyosó felől. Gyorsan próbálom magam összeszedni, mire ideérne a szobatársam.

Beront a szobába, majd felkapcsolja a villanyt.

- Szia, csak gondoltam neked is látnod kéne, hogy... Mi történt?

- Semmi - törlöm meg a szemeimet szipogva. - Csak egy kicsit meg vagyok fázva és rosszul éreztem magam, ezért gondoltam ledőlök egy kicsit.

- Ja, persze. És nekem ezt el is kéne hinnem. Kérlek, ne hazudj! Elvileg a... testvérek vagyunk...

- Nem vagy a testvérem! És soha nem is leszel! - tör ki belőlem.

Minek mondtam ezt? Gratulálok magamnak! Nem is tudtam, hogy elronthatom még jobban ezt a napot.

Sóhajt egyet, majd mondja higgadtan:

- Minden esetre ismerlek, szóval kérlek gyere velem és élvezzük ezt a napot!

Hála az égnek, nem akadt ki. Én nem akartam megbántani...

Megragadja a kezem, hogy felsegítsen, de én nem mozdulok.

- És mégis miért? Nincs senkink. Egyedül vagyunk. Még ha úgy is teszünk, mintha elég lenne nekünk ez a "család", belül mindenki el akar innen menni. Hátrahagyni mindent és mindenkit. Semelyikünket sem érdekli, mi van a másikkal. Ha valakit kiválasztanak, nem fog azzal törődni, mi van azokkal, akik itt maradtak.

- Ez nem igaz.

- Dehogynem - jelentem ki. - Heh, biztos vagyok benne, hogy még csak rám se gondolnál, ha egyszer kikerülnél ebből a porfészekről.

- Ha nem törődnék veled, szerinted itt lennék?

- Nem tudom... De ez nem bizonyít semmit!

Közelebb jön hozzám, majd megfogja a másik kezemet is. Leguggol elém, az arca csak pár centiméterre van az enyémtől. 

- M-mit csinálsz?

Akaratlanul is elpirulok, ahogyan a szemei mélyen az enyéimbe néznek. Lesütöm a szemeimet, de érzem, ahogyan ő még mindig bámul engem, így visszatekintek rá, hogy láthassam tökéletes arcát. Szívem rettentő módon zakatol, és a kezeim szinte égnek az övéiben.

Nyugodj meg! Nyugodj meg! Ne legyél ennyire zavarban! Emlékezz rá, hogy mennyire rossz ez a nap! És valószínűleg úgysem érez úgy, ahogyan te, szóval ne örülj ennyire annak, hogy foghatod a selymes kezeit és érezheted a légzését az arcodon és ilyen közelről bámulhatod, miközben ő is néz!

- Bizonyítok - lehunyja a szemét, majd nagy lélegzetet vesz.

Mire feleszmélek, az ajkaink összeérnek. Időm sincs reagálni, mert eltávolodik és a szemeimet fürkészve próbálja megfejteni a gondolataim.

És hogy mik azok? Én magam sem tudom. Nem tudom, mire gondoljak.

Félig tátott szájjal ülök az ágyamon és csak életem szerelmének az ajkait érzem  számon, még ha azok már percekkel ezelőtt el is távoztak róla.

Előttem guggol, kezei maga előtt. Sok ideig ismét csak nézünk egymás szemébe. Egyikünk sem mond egy szót sem, majd végül megtöri a csendet.

- Akkor? Megyünk?

Sikerül feleszmélnem. Nem hagyhatom, hogy szó nélkül kimenjünk, mintha m sem történt volna!

Erőt veszek magamon, majd megteszem, amit már jó ideje meg kellett volna. Megcsókolom. Jobb kezemmel átkarolom, a ballal beletúrok puha hajába. Ennél felemelőbb érzés már csak az, mikor érzem, ahogyan megölel és visszacsókol.

Miután az ajkaink elválnak egymástól, mosolyogva mondom ki azt a szót, ami eddig éltetett - bár az utóbbi napokban nem sokat segített, mostanáig:

- Szeretlek!

Majd ő is kimondja, amit csak álmaimban remélhettem, hogy kimond:

- Én is szeretlek!

Szorosan átölelem a nyaka körül. Már nem bírom tovább visszatartani örömkönnyeim.

Így ülünk a földön egy ideig, majd megszólal:

- Akkor megyünk? Van valami, amit látnod kell!

- Persze.

Felállunk, majd egymás kezét fogva kisétálunk. Kimegyünk a hatalmas, kidíszített ebédlőbe, még mindig kéz-a-kézben.

- Nézd! - mondja csillogó szemekkel.

A látvány egyszerűen lélegzetelállító. Ahogyan a mézeskalács illata árasztja el a levegőt, kacagó gyerekek hangja telíti meg a szobát, karácsonyi díszek mindenhol. És a karácsonyfa. Az a legszebb, legkiemelkedőbb az összes díszlet közül. Szinte vakító fényáradatban áll a terem közepén, ezüst, kék, arany és piros díszekkel rajta, ami egy kicsit túlságosan csicsássá teszi, de most valahogy jól nézett ki. Kezeinket összekulcsolva ülünk le egy padra, nem törődve az éretlenekkel, akik ujjal mutogatnak ránk. A mai napot senki sem ronthatja el.

A mai nap az első, hogy úgy érzem, nem vagyok egyedül.

Írom már a következőt, aztán lesznek még kis szösszenetek (valószínűleg holnapra nem lesznek kész, de remélem nem bánjátok, ha Szentestén is írok ki dolgokat :D

Egy dolgot szeretnék tőletek, olvasóktól kérdezni: Milyen neműnek képzeltétek a karaktereket? (Nem tudom, miért, de érdekel xD)