Vkusno!

1. fejezet - Új érzések ébredése

- Yuuri. Szeretkezzünk!

Vannak olyan helyzetek, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy jól döntött-e. Rábólintani Victor ötletére, hogy aludjunk együtt egy átmulatott (és az ő esetében átvodkázott) éjszaka után, épp ilyen volt az életemben. A nevem Katsuki Yuri, és nem túl büszkén jelentem, én vagyok a legnagyobb idióta a világon.

Azt pletykálják, az oroszoknál egy üveg tömény alkohol csak a reggeli rutin része, bár elnézve ezt a barmot, aki történetesen az edzőm, nem hiszem, hogy lenne bármi alapja. A harmadik pohár után kifeküdt, és azóta ultraijesztő arccal gondolkodik minden hülyeségen, és időközönként nem sajnál közölni velem néhány eget verő marhaságokat, mint például: a vádlim alakjától hullanak az angyalok az égből, az én testem a valaha élt legcsábítóbb ricottás blini (az meg micsoda?), és minden vágya belém harapni (komolyan csak részeg lenne, vagy teljesen megzakkant?!). Ha jobban belegondolok, mivel ezek után is belementem ebbe, senki mást nem hibáztathatok a történtekért, csak magamat.

Jelenleg Victor moszkvai lakásában fekszünk a puccos ágyában, én totálisan sokkolódva az előbbi megszólalása után, ő pedig meztelenül dörgölőzik hozzám, mint egy nagyra nőtt macska. Egy nagyra nőtt, tüzelő macska. Francba. Mióta találkoztunk, nem telt el úgy nap, hogy Victor ne hozott volna zavarba, és őszintén szólva már kezdtem is hozzászokni, de erre... nem számítottam. Szeret...kezni? Most komolyan?!

Máskor elintéztem volna azzal a dolgot, hogy csak túl közvetlen, és hibásan használja a kifejezést, minden bizonnyal csak pár ölelésre vágyik, elvégre mi oka lenne pont ENGEM akarni ÚGY; hiszen fiú vagyok, és nem is a legjóképűbb, aki megfordul a környezetében, akár a rajongói között. Le merném fogadni, hogy bármelyik nőt a nézőtérről felhozhatná a lakására erőlködés nélkül.

Most valami mégis más. Tényleg úgy néz rám, mint az éhező egy tál ínycsiklandozó, gőzölgő ételre. Jégkék szemében nyoma sincs komolytalanságnak; egyedül valami megfoghatatlant és egyben ijesztőt látok benne, és csak annyit tudok biztosan, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Tényleg úgy érti, hogy AZT akarja csinálni? Lehetetlen.

Mielőtt átgondolhatnám, vékony ujjai végigsimítanak a mellkasomon, és úgy érzem, mintha áramot vezetett volna belém. Megrándulok, a csípőm magától megemelkedik. Francba, mi ez az érzés?! Lassan köröz az ujjhegyével a felsőtestemen, mintha épp miniatűr koreográfiát gyártana a kis képzeletbeli korcsolyáinak, és ha jobban belegondolok, ez bizony félelmetes. Victornak ugyanis nem csak a lába és a teste tehetséges, hanem úgy tűnik, a keze is.

Fenyegetően elmosolyodik - miután a pohár fenekére néz, valahogy mindig vadabb, mint máskor, és a gyermeteg énje háttérbe szorul -, majd a mutatóujját lágyan lecsúsztatja a hasamon, én pedig úgy érzem magam, mint akit épp kizsigerelni készül egy vérszomjas fenevad. Furcsa: egyszerre hiszem, hogy nem akarom ezt - vagy mégis - de nem most, nem így, és ugyanakkor minden sejtem tiltakozik ellene, hogy abbahagyja. Már magam sem tudom.

- Yuuri - suttogja a nevem, halkan kuncog, és a nyakamba fúrja az arcát. - Csináljuk.

Oké...
Várj, mi?!

Gyakorlott mozdulatokkal nyitja szét a lábaimat, és ereszkedik közéjük. Forró lehelete végigsimít a vállamon, ujjai a csuklómra és a csípőmre fonódnak, és én egyre inkább kezdem elhinni, hogy megbolondultam. Ez nem lehet valós, ez túl jó, és túl hihetetlen. Ő meg én, egymáson, ilyen helyzetben, és tényleg AZT készülünk megtenni. Victor részeg. Részeg?

Szóval ez az oka, azt hiszem, így már minden világos. Valójában eszébe se jutna, hogy így érintsen, csak a vodka miatt. Ugye? Az nem lehetséges, hogy úgy tekintsen rám, mint egy szeretőre, amikor ezt mondta régen, csak meg akart győzni, csak ösztönözni akart, hiszen én csak...

- Victor, hagyjuk ezt abba, pihenned kell - mondom színtelen hangon, pedig ez szinte minden erőm felemészti.

Olyan egyszerű lenne engedni annak az elemésztő vágyakozásnak, amit ő vált ki belőlem. A testem lángol, és minden érintése nyomán az összes idegszálam fel akar robbanni. De ő a példaképem, az ember, akivé mindig is válni akartam. Eljött értem, megmentett, felemelt. Nem használhatom ki még jobban, bármennyire is akarom, hogy csak az enyém legyen, csak egy kicsit, csak egy pillanatra! Vagy csak engednem kéne, hogy azt tegyen, amit akar - hiszen abból még sosem volt baj? És ha... holnap nem fog emlékezni rá?

Hirtelen megdermed, majd ülő helyzetbe tolja magát. A világ minden szomorúságával néz le rám. Még sosem láttam őt ilyennek, és az, hogy ez miattam történt, csak még rosszabbá teszi - csak most veszem észre, hogy védekezőn kulcsolom össze magam előtt a két karom. Mit csinálok? Ez a helyes, ugye?

Egy szó nélkül elterül mellettem, és a fal felé fordul. Mi? Megsértettem volna? Ő sosem sértődött meg semmin, legfeljebb... olyannyira a szívére vette, hogy napokig képes volt mély depresszióba süllyedni miatta.

- Vic..tor?

Semmi válasz, csak a halk, egyenletes szuszogása tölti be a szobát. Elaludt? Kétség kívül.

Valahogy mégsem érzek megkönnyebbülést, sőt. Belül pattanásig feszülnek az idegeim, és a testem... reszket. Mi ez? Még sosem éreztem ilyesmit, ami felülmúlja a korcsolyázás élményét, ami ennyire lázba hoz és idegessé tesz. Victor...
Világos tincsei csodálatos hullámokban hullanak a párnára, a válla széles, mégis karcsú. Az egész teste borzasztó vékony, de nem törékeny, nagyon is erős. Hihetetlen, hogy léteznek ilyen emberek, és az is, hogy egy közülük ilyen közel van hozzám. Ha nem állítom meg, talán mi már... most már épp... Istenem. Aludnom kell. Muszáj aludnom.

~§~

A korcsolyapálya a hely, ahol boldog vagyok. Ott egyesül minden, amit szeretek. A színek, a formák, a hangok. A közönség, aki csodálattal figyel. A barátaim, a családom, akik a pálya széléről szurkolnak. És a példaképem, aki azzá tett, aki ma vagyok. Vágytam rá, hogy csak engem lásson; hogy senki más táncát ne ismerje el, csak az enyémet, ami csak neki, csak érte szól.

Azt mondtam, ez az érzés talán a leginkább a szerelemhez hasonlít, ám ő nem mondott semmit. Megdicsért, átölelt minden egyes siker után. Velem ünnepelt, és végül itt kötöttem ki, a lakásán, ahová valószínűleg nők és férfiak tömegei vágyakoztak. Ő mégis engem hozott ide.

Sokszor elgondolkodtam, mi fogott meg benne - hiszen nem ő az egyetlen tehetséges ember a világon, akiben megláthatja egy fiatal srác azt, akivé válni szeretne. És olyankor mindig rájöttem, hogy órákig tudnám sorolni azt a sok-sok csodát, amit ő művelt, amit a világnak adott. És amit nekem.

Aztán mindig eszembe jutott, hogy mellette itt vagyok én. Egy srác, aki végig őt másolta, aki olyan akart lenni, mint ő, aki végig csak Victor dicséretére és elismerésére vágyott, míg végül megszerezte azt, és akkor rájött, hogy valami mégis hiányzik.

Talán mert... Victor érintései, mosolyai, a szemének csillogása nem nekem szóltak, hanem az előadásomnak. Ő egy művészt akart a világnak adni, aki továbbviszi a csodát, a közönség lenyűgözését a jégkorcsolya történelmében. Mint Katsuki Yuri, a japán srác, egyáltalán nem érdekeltem. És ez szívenütött.

Hideg. Minden fagyos és sötét. Egyre mélyebbre zuhanok a sötétségben, a talaj hűvös és borzasztó hideg, jégen vagyok, de nem egy biztonságos pályán. Ez talán egy tó befagyott víztükre, valahol az ismeretlenben, ahol folyamatosan hull a hó, és minden halott, a táj, az éjszaka. Félek.

A dolgok, amiktől rettegek, lassan valósággá válnak: hogy nem tudok korcsolyázni többé. Nincs közönség, nem néz senki. És nincs ott... Victor sem. Enélkül... mi vagyok én? Minden egyes hópehely éles tűként fúródik a bőrömbe, és fojtogat a magány. Victor... Victor!

A csillagok fénye átszűrődik a sötétségen, azok a hosszú ujjak végigsimítanak az arcomon. Még mindig rettenetesen sötét van, de az a kék szempár olyan erőteljesen ragyog, hogy már egyáltalán nem érdekel semmi más. Örökké látni akarok, látni a mosolyát, ami mindig felragyogott a legkomorabb időkben is.

- Minden rendben - suttogja, és tenyerével a fülem mögé simítja a hajam.

A melegség betakar, körülveszi a testem, és most minden olyan megnyugtató... Victor arca egyre közelebb kerül az enyémhez. A vonásai lágyak, csaknem angyaliak, és az ajkai lassanként szétnyílnak, ahogy felém húzódik. Még még még! Közelebb! Victor! Érezni akarlak... érezni a közelséged, azt a forróságot, amit csak te tudsz gyújtani bennem.

Nem tudok tovább várni. Megragadom a tarkójánál, és magamhoz rántom. Épp csak sejthetően hagyja el egy apró nyögés a száját, mielőtt ajkaink egyesülnek. Megleptem volna? Kinézem, hogy nem nézné ki belőlem, hogy szenvedélyesebb is tudok lenni, mint ő. Talán fiatalabb és sokkal tapasztalatlanabb, de a vágyaim tagadhatatlanok.

Ő aztán tényleg nem tudja elengedni magát, ha a presztízséről van szó! Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg visszacsókolt, vagy csak a képzeletem játszik velem, ahogy az egy efféle álomban lenni szokott, de az ajkai... gyengéden kóstolgatnak, simogatják a számat, újra és újra, míg végül már nem látom a tekintetét, nem látok semmit, csak zuhanok, de ezúttal nem a sötétségbe. Victor ölelő karjai közé, egyenesen a meztelen mellkasára. Szent Isten. Borzasztó, romlott felnőtt lett belőlem.

~§~

Arra ébredek, hogy egy párna landol az arcomban. Mi a...?!

- Jó reggelt! - csicsergi Victor felhőtlen kedvvel, és a szokásos jóllakott óvodás mosolyával.

Mennyi lehet az idő? Kint még épphogy csak felkelt a nap. Az én drága, külön bejáratú edzőm a fél karjára támaszkodva, kócosan fekszik mellettem, és szemérmetlenül méreget.
Hát úgy tűnik kutya baja. A másnaposságot hírből se ismeri. Nekem viszont annál problémásabb a szemébe néznem a tegnapi után. Tényleg... miután majdnem sikerült rávennie OLYAN dolgokra, azt álmodtam, hogy csóko... Egészséges fiatal férfi vagyok. Victor pedig férfi létére egész szép és... vonzó.

Ilyenkor, amikor homokszőke tincsei rakoncátlanul merednek az ég felé, és bár jókedvűnek tűnik, a szemei karikásak, egyszerűen ellenállhatatlan. Nem olyan nagy a baj. Ugye? Ez nem jelenti, hogy a férfiakat szeretném, csak Victor túlságosan káros a józanészre. Én pedig fáradt vagyok. Visszafekszem.

- Yuurii! Együnk valamit!

Ehh. Semmi étvágyam, főleg nem olyan dolgokra, amiket ő képes a tányérjára pakolni, nekem pedig választást sem hagy. Az orosz konyhát nagyjából annyira ismerem, amennyire réges-régen, fiatalabb koromban, a Victor-fanatizmusom csúcspontján utánajártam, és nem mondanám, hogy vágyaim netovábbja, főleg nem hajnalban. Ami után igazán sóvárgok...

- Hiányzik a katsudon? - kérdi kuncogva. - A homlokodra van írva!

Teljesen hülyének néz, ráadásul úgy tűnik, tényleg semmire nem emlékszik az estéből. Ez a barom komolyan nem érti, mit művel velem. Eljött értem, egy semmirekellő malackából - ahogy akkoriban becézett - herceget faragott, megtanított a csábításra, ösztönzött, hogy jobb legyek, miközben folyamatosan csak az érzelmeimmel játszott. Erószra vágyott? Hát megkaphatja.

Minden méltóságom összeszedve állok fel az ágyból, hátat fordítva neki, mintha rá sem hederítenék, és elnagyolt mozdulatokkal veszem le az ingem. Nem láthatom, de érzem magamon a tekintetét, teljes bizonyossággal, ahogy végigfut a meztelen bőrömön. Francba, meg akarom... nem, most nem zökkenhetek ki. Tudom, hogy a testem kifogástalan állapotban van, még sosem voltam ilyen jó formában. Ez Erósz, korcsolya nélkül. És a végső csapás; kéjesen pillantok hátra a vállam fölött.

- Nem öltözöl, Victor? Reggelizni akartál.

Hónapok óta együtt éltünk, együtt töltöttük minden időnket, mondhatni kiismertük egymás dolgait, de arra a látványra álmomban sem számítottam volna. Victor résnyire nyílt ajkakkal és elkerekedett szemmel bámult rám. És... nem lehet. Elpirult?! Nem nem nem, nem eshetek ki a szerepemből, az túl ciki lenne ezek után.

Csendben figyeljük egymást, és csak reménykedek, hogy ő nem hallja, milyen gyorsan ver a szívem. Végül megereszt egy apró mosolyt, és visszatér önmagához.

- Oké, induljunk!

- Előtte fürödj meg - mondom közömbösen. - Még mindig vodkaszagod van.

Nem mintha zavarna, de határozottan szükségem van most egy kis magányra, hogy kitisztuljon a fejem a Victor nevű illegális tudatmódosító-szertől. Mellém lép, a teste még ilyen távolságból is érezhetően ontja a hőt magából, pedig nem is állunk olyan közel egymáshoz. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy továbbra is határozott maradjak, és ne omoljak a karjaiba, mint valami tizenéves rajongólány.

- Szeretnéd megmosni a hátam? - kérdi egyszerűen.

...
Ezt most komolyan gondolja? A szeme a szokásos topáz fénnyel csillog, és minden olyan, mint mindig. Talán az előbb csak képzelődtem? Nem, teljesen egyértelmű volt. Nem leszek képes túl sokáig visszafogni magam mellette, de többé nem akarom engedni, hogy kedve szerint irányítson. Az övé lesz a testem és a lelkem, de nem válok a rabjává, bármennyire imádom őt.

- Eszembe sincs - préselem ki magamból. Néha még egy ilyen egyszerű mondat is képes problémát okozni. - Addig írok az otthoniaknak.

Habár nem úgy tűnik, mintha a szívére vette volna a dolgot, az arckifejezése elárulja, hogy nem örül ennek a válasznak.

- Kegyetlen vagy, Yuuri - mondja, és gondtalanul elvonul a fürdő irányába az uszkármintás törülközője kíséretében.

Ez az alak komolyan nem képes felnőni, ugye? Meztelenül mászkál körülöttem, miközben pontosan tudja, hogy nem vagyok képes levenni a szemem róla. Egy égetnivaló perverz lehetek! Minél többet vagyunk együtt, annál inkább azt veszem észre, hogy a tekintetem elkalandozik, sokszor olyankor is, amikor ruhában van, és bizonyos részeinek alakját tanulmányozgatom magamban. Túl szép, túl formás, meg akarom érinteni, kényeztetni akarom, kielégíteni őt...

Várjunk. Ezt most komolyan gondoltam? Fenébe, tényleg komolyan gondoltam. Újra és újra látni akarom, ahogy az arca lángba borul, ahogy az ajkai szétnyílnak, miközben engem néz. Hallani akarom a hangját, miközben a nevemet sóhajtja!

A víz csobogása őrületbe kerget. Annyira közel van, egyetlen fal választ el tőle. Victor... meztelenül... víz... Victor hófehér bőre, amint a vízcseppek lassan végigsimítják...

Oké, laptop elő. Mindennél fontosabb, hogy megkérdezzem, mi lesz otthon ma ebédre, és hogy minden rendben van-e mindenkivel.