Vkusno!

3. fejezet - Ájulásig

  „Senpai, kérlek, nyugtass meg, hogy páros koriban nem lehet életveszélyes sérüléseket szerezni, és okozni se!"

Üzenet elküldve.

A nevem Katsuki Yuuri, és most, perpill egyvalamiben vagyok biztos: életem legrosszabb döntését hoztam meg, amikor kiejtettem a számon azt a három szót Victor idióta ötlete után, hogy „rendben, próbáljuk meg".

Most már hiába tiltakozok, lazán leint annyival, hogy „az ígéret szép szó". Anya, apa, Nee-chan... mentsetek meg ettől a közveszélyes alaktól, aki most teljes lelki nyugalommal páros koreográfiát gyárt, ahelyett, hogy a két hét múlva esedékes versenyemre készítene fel!

Amíg nem figyel, gyorsan elküldöm senpai videóját Phichitnek. Te jó ég, olyan szívesen kibeszélném magamból minden aggodalmam, de persze, hogy ilyenkor senki nincs online. Phichit is épp intenzíven gyakorol estig az edzőjével.

Victor mozdulatai tökéletesek. Egyelőre semmi különbséget nem látok, mintha szólóban gyakorolna, de már a tudat, hogy rám is gondol közben, egészen zavarba ejtő. Vajon, nekem mit kell majd csinálnom? Nem hiszem, hogy pont olyanra tervezné, ahogy lányokkal szokták csinálni, végül is ha belegondolok, az én súlyomtól talán maradandó gerincsérvet kapna. Úristen... ha véletlenül valamit rosszul csinálok, és Victor lesérül miattam, az egész világ engem fog utálni! Íjjjh.

Öhm, és persze annak se örülnék, ha miattam kéne szenvednie, természetesen.

Nika_Lnko üzenete:

„Elég ritkák az ilyen esetek, inkább az ütközések a jellemzőbbek. Nekem csak egyszer tört el a kezem, amikor nem kaptak el időben, bár az rosszabbul esett, amikor hatéves koromban véletlenül homlokon rúgtam az első társamat a korcsolya élével. Nagyon brutális volt, azt hiszem, szegény srác a mai napig sem heverte ki, és azóta is félrefésüli a haját. Egyébként, csak nem? Nikiforov felkért?"

... Azt hiszem, most megyek, és észrevétlenül kiugrok az első ablakon, ami az utamba kerül. Mi a franc lesz, ha csak egy kicsit is bénázok, és tragédia lesz a vége?! És én nem tudok nem bénázni! Viszont nem mindegy, hogy saját magam rombolom szét, vagy Victort, aki a... Mellesleg, senpai, miért látsz át ilyen egyszerűen rajtam? És miért nem furcsállod legalább a dolgot?! Két férfi vagyunk, ennek nem kéne ilyen egyértelműnek lennie!

- Yuuri, ideje elszakadnod a netről – Victor egy szempillantás alatt a korláthoz suhan, és sugárzó mosollyal megáll előttem. Hihetetlen, hogy bármennyit korcsolyázik, sosem izzad le, és sosem kimerült. Bezzeg rólam öt perc után szakad a víz! - Gyere, megtanítom az alapokat!

Alapok? Ennek nem csak egyszerűen a szóló és a balett az alapja? Reszketve áthúzom a cipőt korcsolyára, és úgy indulok a jég felé, mintha a vesztőhelyre sétálnék. Itt ma valaki meg fog halni, ez teljesen biztos. Jézusom, talán egyenesen akrobatikai ismeretek kellenek hozzá! Nézni nem tűnt olyan macerásnak, de belegondolva, én erre képtelen vagyok. Mielőtt hozzáérne az él a tükörsima felülethez, megingok egy kicsit.

- Victor – kezdem halkan, és bár próbálom megállni, a hangom megremeg. – Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond? Nem akarom, hogy megsérülj miattam.

Elém érkezik, és alig harminc centiméterre áll meg előttem. Mintha hirtelen még boldogabbnak tűnne, és felém nyújtja a karját. Te jó ég, mindig ilyen gyönyörű, vékony kézfeje, és hosszú ujjai voltak? Már a puszta látványa felér egy korhatáros festménnyel, és nekem ehhez az érzéki gyönyörhöz kéne hozzáérnem... Már megint hülyeségeken gondolkodok.

A tenyerébe simítom a kezem, és hagyom, hogy magával húzzon. Ahh, meleg... Nem, nem, nem! Koncentrálj, különben mindkettőtöket bajba sodorhatod!

Lágyan siklunk egymás mellett, és sosem hittem volna, hogy már ezzel is problémáim lesznek, de jelenleg úgy érzem magam, mint aki életében először korcsolyázik. Nem mennek a lépések sem, nemhogy ugrásokon gondolkodjak. Victor viszont nagyjából egy elégedett lottónyertes arckifejezését produkálja. Ennyire bízik bennem, és a képességeimben? Így még rosszabb; borzasztó lesz a csalódottságát látni. Fenébe, fenébe, fenébe! Nem gondolhatok már azelőtt a bukásra, hogy megpróbáltuk volna! Huh, megálltunk?

Victor tenyere az arcomra simul, a másik kezével pedig átöleli a derekam. Öhm, higgadtnak kell maradnom mindenáron, ugye? Mert most nem tudom eldönteni, hogy pánikoljak, vagy rávessem magam Victorra. Azt hiszem, egyik se lenne túl kedvező a jövőnkre nézve.

- Tedd szét a lábad.

H-hogy mi? Határozottan nem kérés volt részéről, amit még nyomatékosít is egy ellentmondást nem tűrő pillantással. Ahh, okéé... kicsit széjjelebb csúsztatom a két lábam, aminek az lesz a következménye, hogy csodálatosan elindulok előre, egyenesen Victor felé. Tisztára, mint egy kisgyerek, aki életében először áll a pályán! És ehem... mégis mikor került Victor combja a két lábam közé? Az előbb még, mintha...

- Háromra indulj el előre, és dőlj hátra. – Most nem mosolyog, halálosan komolyan beszél, és szerintem képes lenne kinyírni, ha ellenszegülnék. Vagy valami rosszabbat is tenni. - Lassan engedd el magad.

Megbízok benne. Megbízok benne. Én tényleg, teljesen... Lassan előrébb csúsztatom a lábam, és azt várnám, hogy ő is elkezd hátrálni, de ehelyett... sikerül ráülnöm Victor vékony, izmosan kemény combjára, és szerintem vérzik az orrom, de ha nem akkor mindjárt fog. Szent egek! Egyáltalán mióta használok én jelzőket emberi testrészekre?! Pláne, ha azok férfiakhoz tartoznak. Az a láb... nem bírom ki, hogy ne nézzek le!

Egyszerűen maga az érzéki művészet, ahogy a fekete nadrág rásimul, és szinte minden izmát tökéletesen érzem magam alatt. Annyira közel van, hogy az már zavarba ejtő, én pedig vagyok olyan idióta, hogy zavart helyzetben mocorogni kezdjek. Rossz ötlet volt.
Csak egyetlen mozdulat, és a combja a lehető legtökéletesebb nyomással préselődik a... a...

- Engedd magad hátra – a szája a fülemhez ér, szinte csak suttog, mégis tisztán hallom, ahogy a lélegzete valamiért gyorsabbá válik. Ugye nem csináltam semmi látványosat? A jobb karja még mindig a derekam öleli, és egyre szorosabban tart fogva, én pedig úgy érzem, az egész testem valahonnan mélyről jövően kezd felforrósodni. Ez csak a koreográfia, ez szükséges, nem gondolhatok bele többet.

- Victor - nyögöm ki rekedten, ő pedig az arcomról a vállamra csúsztatja a kezét, és gyengéden elkezd hátrafelé tolni.
Nem hiszem el. Minden további nélkül engedelmeskedek neki, eszembe sem jut kételkedni benne, és most azt tehetne velem, amit csak akarna. Ez lenne a páros műkorcsolya? Én már... nem bírom sokáig. A csípőm újra és újra megrándul, és minden erőmet felemészti, hogy ne préseljem magam még jobban hozzá. Ahh, azt hiszem, sürgősen ki kell mennem a mosdóba. Komolyan nem veszi észre, mit művel velem? És én miért érzek így iránta?

A jégen Victor dominanciája töretlen. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek itt fölé kerekedni, ami ugyan kissé bosszantó, de egyben megnyugtató is. Huh? A hátam tökéletes ívbe hajlott, mégsem érzem magam instabilnak. Victor combja, a keze a derekamon tökéletesen rögzíti az egyensúlyom, és ha nem érezném úgy, hogy lassan minden egyes sejtem lüktető mikroorganizmussá változik, még büszke is lennék magamra.

A keze lassan kicsúszik a derekam alól, és elindul felfelé a hasamon. Te jó...ég? Ugye véletlenül sem kapkodok levegő után? Az mutatóujjam hegye megérinti a jeget. Nem lehet, hogy sikerült, anélkül, hogy a lábam felemelkedett volna. Mégis! Valósággal éget az érintése, ahogy forró tenyere végigsiklik a mellkasomon, és egy pillanattal később arra eszmélek, hogy a tarkómnál fogva húz fel magához, míg végül egyenesen az ölébe érkezek.

Hihetetlen, de őszinte büszkeség tükröződik a szemében.

- Hajlékonyabb vagy, mint hittem – mosolyog, mintha nem csak egy arasznyira lenne egymásétól a szánk. Olyan könnyű lenne csak egy kicsit előrébb mozdulni, és... Francba, tökéletesen tisztában van vele, hogy a jégen nem tudom legyőzni az akaratát, ha mellettem van. És főleg nem, ha ennyire közel. – Az induló felállás máris megy.

De még mennyire! Ehm, a gondolataim egyre aggasztóbbak. Én nem vagyok ilyen romlott, akkor mégis miért érzem magam ennyire... forrónak? Victor felsőtestének alakját tökéletesen kiemeli az a világosszürke póló, amit ma vett fel az edzéshez. Sosem értettem, hogy tud mindenben ennyire jól kinézni, de a világos színek valami hihetetlenül kiemelték a szemében lévő kék szikrákat. Próbáltam összehasonlítani magammal, de mindig rá kell jönnöm, hogy hozzá képest fizikailag szinte gyerek vagyok, pedig csak négy év van köztünk. Az alakja tökéletesen kidolgozott, minden egyes izma olyan, amilyennek lennie kell, és akár szobrot is mintázhatnának róla. Vajon az érintése is ugyanolyan hibátlan, mint-?

Na ne...

Nem vettem észre, hogy megérintettem a hasát. Hihetetlen! Tényleg olyanok érintésre is, mintha kőből faragták volna, és mégis kellemesen meleg. Mi a fenét csinálok? Fel és le simogatom a vékony anyagot a bőrén, és valahogy meggyőződésem, hogy, amíg nem szól érte, addig nincs semmi gond. A többin meg majd ráérek akkor aggódni. Igazság szerint még sosem érintettem meg így senkit, és ötletem sincs, meddig mehetek el. Bár, ő Victor, aki folyamatosan próbál velem „belsőséges viszonyt" kialakítani, úgyhogy ez még talán épp belefér. Vagy nem? Óvatosan felpislogok rá, hátha valami válaszfélét le tudok olvasni az arcáról. Szent Isten! A haja nedvesen tapad a homlokára, a tekintete ködös, és a szája vékony vonallá préselődött. Mintha visszafogná magát? Nem lehet! Biztosan tudni akarom, ha...

A kezem óvatosan felfelé csúsztatom, át a hasának minden izmán, majd a mellkasán, és... Mi? Határozottan érzem. Victor is... felizgult, rám?!

Még meglepődni sincs időm, olyan hirtelen ránt magához, hogy szinte megfojt az ölelésével.

- Maradj így egy kicsit. Ne mozdulj, le kell nyugodnunk.

Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni. Bársonyos és mély, valami különösen borzongató töltettel. Fél percig csak állunk így összepréselődve, mire sikerül kicsit összeszednem magam.

- Talán – kezdem bizonytalanul, és teszek egy kísérletet, hogy kiszabaduljak. Ez a nyomás a lábaim között lassan kezd igazán kellemetlenné válni, főleg hogy minden erőmmel vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el hozzá dörgölőzni. Azt nem élném túl, bár ahogy elnézem, ő sem. Hogy történhetett ilyesmi köztünk? - Tartanunk kellene egy kis... szünetet.

Határozottan kudarc, egy cseppet sem lazít a szorításán. Próbálok legalább egy kicsit hátrébb csúszni a lábán, habár legszívesebben – és magam sem értem, honnan jön ez a késztetés – inkább előrébb mozdulnék. Valami határozottan nincs jól velem.

Újabb fél perc, és Victor lassan kifújja a levegőt, amit eddig úgy tűnik, bent tartott. Még mindig erősen ölel, de egy kicsit ő is elhátrál. Lenyugodott volna, ilyen hamar? Én még mindig úgy érzem magam, mint egy kiskamasz az első titkos felnőtt videója után.

Egész biztosan csak az tehet róla, hogy amióta gyakorlatilag együtt élünk, sosincs alkalmam „foglalkozni" magammal, és már attól is totálisan zavarba jövök, amikor néha arra ébredek reggel Victortól egy karnyújtásnyira, hogy magától megtörtént a „dolog". Csak reménykedem, hogy sosem vette észre. Ahh, azt hiszem, most már minden rendben lesz. Talán. Elég csak semleges dolgokra gondolnom, és mellőznöm a tényt, hogy a legvonzóbb férfi áll előttem, aki valaha jégre lépett.

- Jó ötlet – mondja erőltetett jókedvvel, engem azonban már nem tud ilyen könnyen átejteni. Persze belemegyek a játékba, mivel én se igazán tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel. – Mosd meg az arcod, utána kicsit gyakorlunk a versenyedre is.

Gyorsan bólintok, és szégyen, nem szégyen, villámsebességgel siklok a pálya széle felé, majd felmarkolom a telefonom, felcsapom a korcsolyára az élvédőt, és a mosdó felé veszem az irányt. Ez annyira zavarba ejtő!
Victor kívánna engem? És én is őt? De hát... ő a példaképem, és férfi, és... Belehalok, ha nem beszélhetek róla valakivel! De kivel?

Phichit szörnyethalna, ha felhívnám ilyesmivel, mert hát Victorról mindenki tudja, hogy részegen képes fura dolgokat művelni, de hogy én, józanon... Évekig szobatársak voltunk, és sosem merült fel a gondolata sem, hogy más lennék, mint a többiek. A nővérem egyenesen pofán röhögne, és egyből futna elmesélni anyáéknak. Minako sensei; vele már az is kínos volt, amikor megkértem, hogy tanítson meg nőiesen mozogni. Ha ezután bevallanék valami ilyesmit, szerintem elkönyvelne torzszülöttnek. Miért nincs egy barátom se, aki meghallgatna? Ahh, vagy talán mégis? Pedig... mindannyiuk közül neki szeretnék legkevésbé csalódást okozni.

A hideg falnak dőlök, és bár a korcsolya kissé inog alattam, megpróbálok stabilan guggoló helyzetben maradni. Tárcsázás, névjegyek, ó persze, hogy a végén van.
Reszket a kezem, ahogy a fülemhez emelem a telefont, és minden kicsengésnél liftezik egyet a gyomrom.

- Yuu-chan? – A hangja olyan lágy és kedves, ráadásul ő az egyetlen, aki ilyen megértően képes még a becenevem is kimondani, amit csak ő használ. Legszívesebben sírva fakadnék, ha nem próbálnék azért egy kicsit férfi maradni ebben a helyzetben is. Hihetetlen, hogy ő az egyetlen, akivel képes vagyok a legborzasztóbb gondolataimat is megosztani, és aki pontosan tudja, mit jelent nekem Victor.

- Senpai...

- Hiába vagy Oroszországban, egy vagyonba fog kerülni, ha felhívsz erről a szá... Yuu-chan, te sírsz?

Négy évig kellett fognia a kezem, hogy sose adjam fel, ha már valameddig eljutottam. Bármennyit fejlődtem gyerekként, minden eltörpült a négy év mellett, amikor a legjobb barátomként mellettem állt, és nem hagyta, hogy feladjam. Minden érzésem ismerte, köztük a legrosszabb és leggyengébb oldalaimat is, és miután elszakadtunk egymástól, sorra következtek a kudarcok az életemben. A bukás a korcsolyában, az érzés, hogy abba akarom hagyni az egészet – csak neki hála tudtam befejezni az egyetemet, és ő maradt az egyetlen érvem, hogy folytassam, egészen addig, amíg Victor meg nem jelent egy szép napon az otthonomban. És most őt is elveszíthetem az idiótaságom miatt.

- Nika-senpai, én azt hiszem, valami borzasztó dolgot tettem – kezdek bele a mondandómba, ami már szinte felér kínosságban a kiváltó incidenssel. Szeretnék elmondani mindent, kifejteni minden apró érzést, ami nyomaszt, és amiről senki más nem tud. Azt akarom, bármilyen önző kérés is ez, de újra fogja meg a kezem, és mutassa meg, mit kéne tennem. Borzasztó alak vagyok, ugye? – Én... Victort...

- Jól gondolom – sóhajt lemondóan -, hogy Nikiforov elkezdett párosban edzeni, amit nem bírt ki a szűzies uke oldalad?

Szűzies... uke?! Én, én talán nem csináltam még semmi olyasmit, de nem vagyok uke! Nem nagyon. Egyáltalán senpai honnan ismer ilyen kifejezéseket? Igaz, miután megismerkedtünk, nem csak én érdeklődtem az ő anyanyelve iránt, de tudtommal csak pár anime szintjén ismeri Japánt és a kifejezéseinket. Az otaku-szlengről pedig tudnia sem kéne. Nika-senpaira az életemet is rábíztam volna, mégis volt valami különös benne, amit sosem tudtam megérteni. Mindig egy lépéssel előttem járt.

- Senpai! Én...

- Yuuri, rövid leszek. – Kivételesen rossz pillanatában zavarhattam meg, ugyanis máskor sosem igyekezett rövidre zárni, és akár órákig képes volt a hülyeségeimet hallgatni. Most valami mégis közbejöhetett, és még így is próbált segíteni rajtam. - Te egy kedves srác vagy, tele gátlásokkal, amik mindenhol ott vannak az életedben, de leginkább a jégen jönnek elő, amikor leginkább idegeskedsz, hogy nem fogod-e elrontani. Amikor korizol, koncentrálj a korcsolyára, és ne törődj Victorral, se senki mással! Otthon pedig kapd el, és légy vele őszinte. Tudod, hogy az mindig mindent megoldana a sorozatokban is, ha azok a szereplők nem lennének idióták, nem? Ezt már régebben kitárgyaltuk párszor. Ha úgy érzed, döntsd hanyatt, és bízz az ösztöneidben, ilyen egyszerű.

Hihetetlen, hogy mindez „ilyen egyszerű" lenne. Csak el kéne mondanom Victornak, mit érzek, és akkor bármi is lenne a válasza, nem egy helyben toporognánk, miközben talán mindketten a másiktól várjuk a döntéseket? Bár való igaz, felnőtt férfi vagyok, bármennyire is próbálom másra hárítani a felelősséget. Viszont Senpai...

- Mégis honnan tudod ezeket? Mármint, hogy Victor és én... párosban... És hogy én, öö, érted?

Amikor kuncog, valahogy félelmetesen emlékeztet „valakire". Egyébként teljesen olyan, mint én, csak sokkal életrevalóbb. És okosabb, és szebb. Ráadásul szerintem gondolatolvasó.

- Akármilyen tapasztalatlan vagy, neked is vannak érzéseid. Ha azt hinnéd, hogy a te hőn imádott Victorod nem viszonozná őket, elkönyvelnéd egyoldalú csodálatnak, és most nem kérnéd sírva a tanácsomat, hanem magadba roskadnál, aztán próbálnád meggyőzni, hogy mégis csak érsz valamit, nem igaz?

Túl jól ismer.

- Igazad van.

- Yuuri, most le kell tennem. Valami azt súgja, úgy is hamarosan találkozunk.
Huh, találkozunk? Mégis, hogyan? Mikor, és miért?

- Nika...-san! Történt valami?

Rövid csend, és szinte hallom, ahogy egyszerre veszünk levegőt.

- Idővel mindent megtudsz majd. És Yuu-chan... csak légy bátor!

Senpai valamit titkol előlem. Két évig nem láttam őt, és telefonon utoljára akkor beszéltünk, amikor hazamentem Japánba feladni az egész addigi pályafutásomat. Uramisten, ha nem akarom, hogy most egy rakás szerencsétlenségként álljak előtte, az eddigi győzelmektől függetlenül, addigra rendeznem kell a dolgokat Victorral!

...

Könnyű azt mondani. Amint eszembe jut a haja, a szemei, a szája, a csókja... Na ne, tényleg szükségem van arra az arcmosásra! Hideg, hideg, hideg. Oké, azt hiszem, lenyugodtam.

- Yuuri, valamit elfelejtettél.

A francokat nyugodtam le. Victor! Olyan, mint mindig, egyszerű hanyag elegancia lengi körül, és még szabadidő-ruhában is olyan összhatást nyújt, mintha öltönyt viselne. Az ajtófélfának támaszkodik, és úgy néz rám, mintha valami csínytevésen kapott hatéves kölyök lennék.

- M-mit? – kérdem halálra váltan. Határozottan csak annyit mondott, hogy mossam meg az arcom, és utána....

Talán próbál szemrehányó lenni, de sokkal inkább csak szórakozott. Bár, amikor tesz felém egy lépést, a vér is megfagy az ereimben.

- Engem.

Íjj, az edzés! Totálisan elfelejtettem, hogy szorít a határidő, ráadásul a nagyra becsült edzőúr épp egy új koreográfiát is belém akar sulykolni. Oké, futás vissza a pályára, annál előbb megúszom a mosolygós gyilkos büntetését. Ő azonban elkapja a karom, és a falhoz nyom, majd a karjával megtámaszkodik a vállam fölött a csempén, és elállja az utam. Csapdába estem.

- Ó, ezt hívják kabe donnak? – A nevetése mindig is zavarba ejtett, mert sosem tudtam, hogy tényleg jól érzi magát, vagy csak magára erőlteti, most azonban teljesen őszintének tűnt. Egészen addig, amíg szúrós tekintettel le nem nézett rám. - Egész érdekes. Azonban Yuuri, nem pihenhetsz többet.

Annyira közel van, hogy szemüveg nélkül is élesen látom minden egyes arcvonását. Fájdalmasan gyönyörű, és én legszívesebben, ahh... Elég már, hé! Most nem a jégen vagyunk. Minden a legnagyobb rendben, a talaj szilárd a talpunk alatt, még ha a korcsolyán nem is a legstabilabb megállni. Nincs semmi kockázat, és én egy erős, őszinte férfi vagyok. Vagy ha nem, hát azzá válok. Kibújok a keze alól, és megfordítom a helyzetünket. Kicsit örülök, hogy a korcsolyám magasított az övéhez képest, így most nem olyan sokkal magasabb nálam. A szárazföld az egyetlen hely, ahol esélyem lehet vele szemben, és ahol bebizonyíthatom, hogy képes vagyok felülmúlni őt. Két kézzel tolom a falnak, és megragadom a pólójánál fogva.
- Eszemben sincs pihenni . – Oké, és most nyomatékosítsuk a dolgok egy olyan félmosollyal, amit ő szokott bevetni ellenem. Haha, ez működik. Igazán kíváncsian figyel, és látom rajta, hogy mondani akar valamit, de megadja a lehetőséget, hogy folytassam. Hogy szándékosan hagy-e érvényesülni, vagy ennyire megleptem, egyelőre nem tudom, de nem is számít. Bátor vagyok, nem futok el, legrosszabb esetben csak kinevet, legalábbis nem hiszem, hogy lemondana edzőmként azok után, hogy egy párszor már lekapott, és szinte mindenhol megérintett, ahol csak lehetséges. Ugye?

– Aggódom miattad – bököm ki végül, továbbra is fenntartva a tőle tanult „mindent megoldó mosolyt". – Sosem gondoltam volna, hogy pont veled fogom ezt kipróbálni, és még soha senkivel nem csináltam ilyesmit, úgyhogy kicsit, uhm, félek, hogy nehogy kárt tegyek benned, de... - huh? Mintha az ajtó megnyikordult volna. Gyorsan körbepislogok, de nincs itt senki rajtunk kívül. Egyre fokozódik a feszültség köztünk, talán azért hallucinálok. – Victor!

- Yuuri?

Ne, ne szakíts félbe, akkor képtelen leszek kimondani!

- Taníts meg rá, mindenre, amit te tudsz róla! Veled akarom csinálni, akár éjjel-nappal, amíg el nem ájulok a fáradtságtól!

Huh? Mi ez az arckifejezés? Victor a falhoz simul, és úgy mér végig, mint ahogy én szoktam a katsudonos tálat. Ez határozottan érdekes, vajon mi járhat a fejében.

- Csináljuk - mondja ki érdes hangon. Nem lehet – Victor kibillent volna a lelki nyugalmából? Kínzó lassúsággal nyúl felém, és ragad meg a két vállamnál fogva, teljes mértékben mellőzve a tényt, hogy eddig én kapaszkodtam belé. – Mindent meg fogok mutatni neked!

Egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Most nem sieti el, nem a meglepetésre hajt, sokkal inkább... esélyt ad, hogy elfogadjam. Érzem a leheletét az arcomon, a pézsma és cédrus illata egyre érzékibben önti el a gondolataimat, és valami ösztönös érzés arra késztet, hogy én is felé mozduljak. A pólóját markoló két kezem lassan behajlik, ahogy csökken köztünk a távolság, és fogalmam sincs, mikor öleltem át a hátát, de a következő pillanatban a karjaimban tartom őt, miközben már lassan kezdek beleőrülni, ha nem enyhít sürgősen ezen a vágyakozáson.

Oké, akkor megteszem én! Korcsolyában lábujjhegyre állni nem a lehető legkényelmesebb módja a dolognak, de már ez a legkevesebb, amit észlelek, hiszen az ajkaink végre összeérnek. Ahh, szent isten, el tudnék ájulni, a szívem nem fogja kibírni ezt! Az egész testem hihetetlenül forró, és Victor szintén csak ontja magából a hőt, ráadásul egyre erősebben szorít magához. Csak még egy kicsit... többet...

És akkor az ajtó egy dörrenéssel bevágódik, kis híján kiszakad a keretéből is. A sötét sziluett még nappali fényben is borzongató összképet nyújt, a szőke tincsek valósággal égnek merednek, pedig alapjáraton azt se értem, hogy lát ki mögülük.

- Mégis mi a fenét készültök ti itt ájulásig csinálni?!

Ne már. Egy ideges, bőröndökkel megpakolt, tajtékzó Yurio áll előttünk, olyan arccal, mint aki most tudta meg, hogy idén elmarad a karácsony. Azt hiszem, az edzésünk jóval tovább fog ma tartani, mint azt gondoltam volna.