Lucifer szíve

1. fejezet - Két halott szív újra dobog

„Vannak fájdalmak, amelyeket nem mosnak el a könnyek."
Francine Rivers

New York City, New York, USA

Nem is tudom, hogy a történetemet igazából hol kezdjem. Ugorjunk most azonnal New Yorkba, vagy játsszuk vissza egy kicsit az életem egyik legszörnyűbb, ám annál fontosabb eseményét? Fogalmam sincs, ám talán mégis csak az lenne a legjobb, ha tudomást szereznél 2015 tavaszának egyik rettenetes éjjeléről. Az egész egy szimpla kis estéllyel kezdődött, amit az ügynökség szervezett meg az Egyesült Államok egyik legnagyobb városában, New Yorkban. Ettünk, ittunk, táncoltunk és eljátszotta mindenki azt, hogy mennyire szereti és kedveli a másikat, holott leginkább a pokolra kívánná. Emily Donovanről a későbbiekben még lesz szó, így csak annyit tudok mondani, hogy az örökbe fogadott hat éves kislányom volt, akit szintén elcipeltem magammal erre a rendezvényre. Bárcsak ne tettem volna! Sean McNeil egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy átáll a rossz oldalra. Azóta vadászik rám és a kislányomra, mondván, hogy csak vissza akarja adni azt a fájdalmat, amit egykoron én okoztam neki. Csupán csak egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Sean ultimátumot adjon nekem a történtek miatt. Egyik pillanatban még a felettesemmel beszélgettem, míg Emily a többi gyermekkel játszott az asztaloknál, a másik pillanatban pedig azon kaptam magamat, hogy legalább öt fekete ruhás fekete maszkos férfi tör be a hatalmas barokkos stílusú ajtón egy-egy Thompson automata gépfegyverrel a kezeikben. Sorozattüzet adtak le, ám nekem az volt a szerencsém, hogy hamar felfedeztem őket, így magunk elé tudtam rántani az egyik asztalt. Igazából az események hihetetlenül homályosak, néhol hiányosak, így a következő emlékképem az, hogy az asztal alá bújt vérző kislányomat húzom a karjaimba, aki sírt a ránehezedő sokktól, de leginkább a fájdalomtól a hasát ért lövés által. Elhinni sem akartam, hogy ez az egész megtörténhetett. Csak ültem könnyező szemekkel, tartottam Emilyt az ölemben, és görcsösen szorítottam vérző sebét.
- Jenny néni, nagyon fáj – szólalt meg először Emily, míg jó magam feleszméltem a hatalmas méretű pánikra, sikoltozásokra és arra, hogy mindenki mentőt akar hívni. Ekkor esett le, hogy talán nekem van a legnagyobb mázlim, hiszen sértetlenül megúsztam ezt az egészet a kislányommal ellentétben, aki a karjaim között haldoklott.
- Nyugodj meg Kicsim. Minden rendben lesz. A doktor bácsik és a doktor nénik meg fognak gyógyítani, amint bevisznek a kórházba – hadartam el sírva, és az arcát kezdtem el simogatni.
- Raymond! Hol van már az a rohadt mentő?! – kiáltottam el magamat sírva.
- Jézusom! Nem tudtam, hogy ti is megsérültetek – sietett oda hozzánk a partnerem, Raymond Patrick, aki azonnal levette a zakóját, hogy nyomókötésnek használhassam.
- Annyira figyeltem és annyira ügyeltem rá, és mégis... – kezdtem el majdnem zokogni.
- Jenn! Most nem eshetsz szét, érted? Nyomd erősen, én pedig megsürgetem a mentőket. Állítólag elakadtak egy balesetnél az ötödik sugárúton – magyarázta Ray.
- Azaz egy út visz a kórházakhoz – állapítottam meg, hisz a következő ötletem talán az lett volna, hogy autóba ülünk, és én magam viszem be Emilyt a sürgősségire, ám, ha az egész be van állva egy baleset miatt, akkor a helyzet valóban kilátástalan.
- Tudom, de ne ess pánikba! Minden rendben lesz, oké? – nézett rám Ray.
- Igen, igen – helyeseltem sírva.
- Rendben, akkor nyomd erősen és beszélj hozzá! Ne engedd, hogy elaludjon! Megnézem a többieket, aztán visszajövök, ígérem – ígérte meg a férfi, és ismételten a falfehér kislányra szegeztem szemeimet. Már élet alig volt benne. Szemei nyitva voltak, eszméleténél volt, de látni és érezni lehetett rajta, hogy az élet folyamatosan hagyja el a testét. Miért pont ő? Miért nem én? Ezen annyit gondolkoztam azokban a pillanatokban. Inkább lőttek volna meg engem, mint egy ártatlan kisgyermeket, aki nem tehet semmiről sem.
- Emily, mit szólnál, ha mesélnék neked egy olyan mesét, amit eddig nem hallottál? – kérdeztem, majd megpróbáltam magamat teljesen összeszedni. Úgy voltam vele, hogyha Emily azt látja, hogy erős vagyok, kitartok, és nem mutatok felé semmilyen kétségbeesést, akkor még jobban fog küzdeni fog az életéért.
- A Csipkerózsikát ígérted meg, de sosem mesélted el – felelte a hosszú, hullámos barna hajú kislány, aki aznap este szintén egy majdhogynem földig érő lila, fehér strasszokkal kidíszített gyönyörű ruhát viselt egy szép lila szandállal.
- Nos, hát egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép kis királylány, akit a gonosz boszorka a nagy-nagy-nagy várában tartott fogva. Minden áldott nap arra kényszerítette, hogy bizony azzal az ezer éves rokkával szőjön fonalat... - kezdtem bele a folyamatos mesélgetésbe, ami ébren tartotta Emilyt, ám azonban ez sem tartott örökké. Nagy mennyiségű vérvesztése okán a keringése lelassult, így a szemeit is csukódni kezdtek.
- Emily, kicsi szívem, még nincs vége a mesének – ráztam meg óvatosan a kislányt, de nem akarta, hogy újra láthassam azt a szép gyönyörű szempárt.
- Emily! Az Istenit! Emily! – ráztam meg kicsit jobban, és hangosabban szólongattam, de semmi reakciót nem mutatott felém. Rögvest megnéztem a nyakánál a pulzust, ami nagyon gyenge volt, s ezzel együtt a légzése is leállt. Nem voltam rest, azon nyomban a hátára fektettem, és a tanultak alapján elkezdtem a mesterséges újraélesztést. Habár sosem tevékenykedtem ezen a pályán, de munkám során mentettem már meg jó pár ember életét szimplán csak azzal, hogy megfelelő helyen nyomkodtam a mellkasát és a tüdejébe levegőt fújtam.
- Kicsikém, kérlek, gyere vissza! – könyörögtem majdnem zokogva, de a kislány nem akart levegőt venni, nem akarta kinyitni a szemeit, rám nézni, hogy egy másik csokoládés muffint könyörögjön ki az édességbolt polcairól.
- Jenn – szólalt meg egy ismerős lágy hang tőlem pár centire.
- Nem, vissza fog jönni! Tudom! Csak még egy kicsit, hogy a mentők kiérjenek! – hadartam sírva, és folytattam az újraélesztést.
- Hagyd abba – kérte Raymond, míg kezét a kezeimre helyezte, s leguggolt mellém. Olyan fájdalom hasított belém, amilyet sosem éreztem. A lelki fájdalom vajon definiálható fizikai fájdalomként is? Fájhat annyira a lélek, hogy az ember fizikailag érezze azt? Nem tudom. Csupán csak annyit érzékeltem mindebből, hogy elmondhatatlanul nagy fájdalom hasított a szívembe. Nem tudtam megszólalni, sőt még levegőt venni sem. Néztem Emily testét, amibe próbáltam némi életet lehelni sikertelenül. Emily Donovan a karjaim között halt meg, s nem tehettem semmit ez ellen. Szerettem volna ezt az egészet megváltoztatni, visszapörgetni az időt, ám erre nincsen lehetőségem és valószínűleg soha nem is lesz. Véres kezeimmel lágyan megsimogattam a kislány arcát, majd lehajoltam hozzá és adtam a homlokára egy búcsú puszit.
- Szeretlek Emily – mondtam ki suttogva, és ekkor tört ki belőlem a zokogás. Rádőltem Ray vállára, és hagytam, hogy a fájdalom elkezdjen felemészteni.
- Menjünk – kérte a társam negyed óra elteltével.
- Én még maradni szeretnék – jelentettem ki határozottan.
- Csupa vér vagy, átfagytál és sokkot is kaptál. Nem hagylak itt – ellenkezett a férfi.
- Már pedig én nem megyek most sehova! – ismételtem meg a mondandómat.