The Quileute Pack (Twilight fanfic)

2. fejezet

Az pozitív első benyomás nem az én szakterületem, de még akkor sem lenne az, ha esetlegesen megpróbálnék tenni valamit érte. Szar vagyok a barátkozásban és kész, csak sajnos ezt nem mindenki tudja elfogadni első figyelmeztetésre. Pont, mint az előttem vergődő, vérző orrát szorító srác.

- Te rohadt kurva.

- Én a helyedben nem beszélnék így azzal a személlyel, aki éppen az előbb okozott kárt a testi épségedben.

- Bírom a csajt. – nevetett fel a körülöttünk állók bűvköréből egy ismeretlen hang.

- Mégis mit képzel, ki ez? – horkantott egy másik.

Mivel nem voltam kíváncsi a másodperceken belül rám zúduló kommentáradatra, felkaptam a földre dobott hátizsákomat és mintha mi sem történt volna becsörtettem a lánymosdóba, hogy lemossam a kezemre ragadt vért. Az utánam belépő lányok hangosan vihogva beszélgettek egymással, míg meg nem láttak engem. Suttogásra váltva inkább kioldalaztak a még nyitott ajtón. Sóhajtottam.

- Megint jól megcsináltad Tessa. – homlokomat a hideg üvegnek döntöttem. Borzasztóan jól esett a hűsítő érzés a felhevült testemnek. Újabb ajtónyitódás zaja csapta meg a fülemet.

- Úgy emlékszem Emily megkért, hogy ne balhézz. – az ajtóban állóra kaptam a tekintetem, homlokomat még mindig az üvegen tartva.

- Quil ugye? Tisztában vagy vele, hogy ez a lánymosdó?

- Hallottam, hogy mi történt az előbb. – közelebb lépett. – Jól vagy?

- Ezt inkább attól a baromtól kéne megkérdezned. – nevettem fel, majd lehunytam a szememet, hogy újra a hideg tükörre koncentrálhassak. – Szerinted Em nagyon ki fog akadni?

- Ha annak a fiúnak az orrba verésről van szó, akkor nem hiszem, mivel Nick a rezervátum legnagyobb taplója, de ha szóba jön az, hogy ki fognak rúgni röpke 3 óra után... Hmm... Igen, eléggé ki fog akadni.

- Ezért kirúghatnak? – kaptam fel rémülten a fejemet, mire Quil bólintott. – Az istenit! A rohadt kiba...!

- Hooooo, nyugi.– Quil a kezem után kapott, mielőtt még belevághattam volna a falba az öklömet. – Elég heves a vérmérsékleted Tess.

- Tudom... – ziháltam, miközben ujjaim elernyedtek a szorításától. - Már biztos, hogy kirúgnak?

- Valószínűleg el fognak beszélgetni Emilyvel és veled is, csak aztán hoznak döntést. Addig menj órára és próbáld meghúzni magad a nap hátralevő részére. – szorítása lazult a karom körül. – Menni fog?

- Van más választásom?

- Nem igazán.

Mélyet sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt.

- Menni fog.

***

- Ezúttal próbáld meg nem elszúrni a dolgokat.

- Istenem, Em...

- Nem érdekelnek a kifogásaid Hædum! – szólt rám a kelleténél hangosabban, mikor befordult a sarkon. Alig pár másodperc múlva lefékezett, én pedig pufogva kivágtam az ajtót, de megállított mielőtt még bevághattam volna magam után. Szemei szikrákat szórtak felém. – Tessa, komolyan mondtam!

- Szerinted nem fogtam fel az első húsz alkalommal? – kérdeztem én is a kelleténél ingerültebben, mire hátrébb dőlt az ülésen. Meglepődött. – Tégy nekem egy szívességet és ne gyere értem!

Bevágtam az ajtót mielőtt Emily még válaszolhatott volna. Újabb nap, újabb iskola. Bár nem szívesen értettem egyet bárkivel is ezzel kapcsolatban, de azelőtt fejet kellett hajtanom, hogy ezt nem tehetem szokássá. Csak két suli van ebben a lepukkant kisvárosban és az egyikből már kicsaptak, nem kell, hogy a másikkal is ugyan ez legyen. Felbaktattam a lépcsőn, majd elkértem az órarendem és bevetődtem az irodalom terem ajtaján, ami sajnálatos módon már tele is volt az újdonsült osztálytársaimmal és tanárommal. Szinte egy emberként villant rám a tekintetük.

- Maga bizonyára Tessa Young. – lépett hozzám közelebb a tábla előtt álló férfi. Bólintottam. – Rendben. Kérlek, foglalj helyet valamelyik üres padban.

Gondolkodás nélkül elsétáltam a leghátsó padsorig és bevetődtem egy képregényt olvasó lány mellé. Épphogy csak felém biccentett már vissza is vándorolt a tekintete az előtte tartott lapra. Előkaptam egy füzetet, egy tollat és közben hálát adtam, hogy az újdonsült padtársam feltehetőleg ugyan annyira utálja az embereket, mint én. Az örök némaságra kárhozásom gondolatmenetét 4 óra után egy oldalamba álló ceruza szakította meg.

- Van kedved velem ebédelni? – kérdezte szomszédosnőm.

- Persze, úgysem lenne jobb dolgom.

- Ez a beszéd. – engedett meg felém egy laza mosolyt, majd pakolni kezdte a cuccait, ahogyan én is. – Egyébként a nevem Helen.

- Tessa.

- Tudom, a híred már megelőzött.

- Ezért utálom a kisvárosokat. – morogtam az orrom alatt, de Helen így is hallotta. Halkan kacarászott a kínlódásomon. – Számítsak rá, hogy valaki belém fog kötni?

- Ebben az iskolában az ilyesmi normális. – vonta meg a vállát. – Inkább szenzáció leszel, mintsem közös boxzsák a többieknek.

- Hogy őszinte legyek egyik se jobb a másiknál. Inkább szeretnék nyugalomban lenni, feltűnés nélkül.

- Azzal elkéstél csajszi.

Helen végszavára beléptünk az étkezdébe és összeszedtünk két tálcát, hogy telepakolhassuk azokat. Csak akkor realizálódott bennem, hogy mennyire éhes is vagyok valójában, mikor a gyomrom hangosan megkordult egy halomnyi rántott hús láttán. Szinte kifolyt a nyál a számból az ínycsiklandozó illatokra.

- Te aztán tudsz enni. – füttyentett Helen, mikor ledobtuk magunkat az egyik ablakhoz közeli asztalhoz. A tálcám dugik volt minden féle étellel. – Hogy tudsz ennyit enni?

- Nem tudom, napok óta ez van. – nyúltam az egyik szendvics után, míg Helen a salátáját bökdöste a villával. - Vega vagy?

- Yepp. – bólintott. – Allergiás vagyok, de inkább az „álatok védelmében teszek mindent" sztorit szoktam előadni. Nem mintha bárkit is annyira érdekelnék.

- Nos, én is valaki vagyok- mosolyogtam és átdobtam egy müzli szeletet a tálcájára. – Jól látom, hogy unod a salátát?

- Alig pár perce ismerlek, de beloptad magadat a szívembe. – kapott lelkesen az újonnan szerzett szelet után. Tekintete oldalra villant, miközben a müzlin nyámmogott. – Úgy látom más is így érez.

Kérdően felhúztam a szemöldököm, mire csak teli szájjal vigyorogva mögém bökött az ujjával. Kelletlenül leraktam a kezemben tartott szendvicset és minden félelem nélkül megfordultam, hogy szembenézhessek új „hódolómmal", hogy aztán jól elküldhessem a francba, azért, mert bámul.

- Jasper Whitlock Hale.

Elakadt a lélegzetem, ahogyan magába nyelt az aranybarna tekintet.