Szerelem a köbön

Prológus

Érzések. Biztos mindenki volt már úgy, legszívesebben kikapcsolná őket. Az érzelmek aljas dolgok, amik megrohamoznak a jó oldalukkal, aztán megmutatják, mennyit tudsz szenvedni miattuk.

Olyan gyakorta használod az álmosolyt, hogy a végén magad is elhiszed, hogy igazi. Már megszokottá válik, hogy ott van, miközben belül darabokra szakadsz. Persze ott marad a remény, ami tovább melengeti a szíved. Velem azonban az a helyzet, hogy az a kevéske láng, ami bennem ég, lassan kialszik. És félek, hogy mire minden rendbe jön, addigra feladom: hogy addigra az emberek a halálba kergetnek.

Elmesélem nektek életem egyik legnehezebb szakaszát. Mikor kicsúszott a lábaim alól a talaj, mikor minden a feje tetejére állt.

Szörnyű, ha elveszítesz egy családtagot, igaz? Én a bátyámat vesztettem el. Öngyilkos lett, mikor én 17 voltam. Olyan volt, mintha egy darabka belőlem elment volna vele együtt a túlvilágra, a másik felem pedig mintha haldokolni kezdett volna. Magamat okoltam az egészért. Nekem is voltak gondjaim, persze. Általános iskola óta mindig én voltam az, akit mindenki piszkált, a szüleim pedig nem törődtek velem, csak akkor, ha rossz fát tettem a tűzre. Mindig a bátyám, Bence segített kilábalni, ő támogatott mindenben. Közben viszont valami felemésztette, és még én sem vettem észre. Szörnyű volt azzal a tudattal élni, hogy talán megmenthettem volna.

Természetesen az egész családunk romba dőlt. A szüleim ügyvédek voltak, és szent meggyőződésem volt, hogy a szakmájuk kiölt belőlük minden érzelmet. Ugyanúgy nem foglalkoztak velem, csak gyógyszereket írattak fel a pszichológusommal. Azt hitték, azzal le van rólam a gond. Normális esetben a szülők szeretik a gyereküket, nem? Nos, igen... engem nem szerettek, mert kész csődtömeg voltam.

A bátyám temetése után pár nappal felköltöztünk a fővárosba. A szüleim azt mondták azért, mert könnyebb ügyfeleket találniuk. Ez hülyeség volt, mert addig is szépen megvoltak, még az újságban meg a hírekben is benne voltak párszor. Tudtam, hogy csak menekülni akarnak a fájdalom elől, de közben az én érdekeimet nem nézték. Hatalmas trauma ért, utána pedig még a megszokott környezetemből is kirángattak.

Azt hittük, hogy itt vége van. Hogy majd új életet kezdünk, gyászolunk, de több csapás már nem érhet. Úgy gondoltuk, hogy rosszabb már nem lehet. Pedig de. Mindig van rosszabb annál a helyzetnél, amiben éppen vagy. Rá két hétre, hogy elköltöztünk meghalt apámnak az öccse és az ő felesége egy autóbalesetben. A velem egyidős lányuk felett a gyámságot pedig az én szüleim vették át. Engem nem érintett meg különösebben a haláleset, mert még pelenkás voltam, mikor utoljára láttam a nagybátyámékat. Viszont a családom egyre inkább széthullott, én pedig csak tehetetlenül néztem.

Azonban a történet itt nem ért véget. Azt hittem, hogy már tényleg megnyugvás ér majd, de nem. Ismét minden a feje tetejére állt, egy lány miatt.