Szerelem a köbön

Első fejezet

„A remény egy alattomos dolog, ami hagyja, hogy olyan dolgokban higgyünk, amik biztos, hogy nem fognak megvalósulni."

Teljesen biztos voltam benne, hogy az élet egy szadista humorista, aki a történetünket írja, és közben jókat nevet rajtunk. Elvégre, már azon a ponton voltam, amikor az ember azt mondja, hogy: "Rosszabb már úgysem lehet", mert valóban úgy tűnt. Hiszen mi jöhet még azok után, hogy a bátyám öngyilkos lesz, gyógyszereket kell szednem és a szüleim nem törődnek velem? Azt hittem, semmi nem fog már történni. Francokat. Rá két hétre, hogy elköltöztünk, apa kapott egy telefont: meghalt az öccse és neki a felesége, a 17 éves lányuk felett pedig át kéne venni a gyámságot. Nekem igazság szerint nem hiányoztak a nagybátyámék, csak elkeserített a tudat, hogy a családom még inkább széthullik. Persze, persze, szemét dolog, hogy így gondoltam. Viszont a nagybátyámék nem törődtek velem. Egyáltalán. Még nagyon kicsi voltam, mikor utoljára láttam őket. Ahogy nőttem, és ahogy egyre több csalódást okoztam, többé már nem vették tudomásul, hogy én is a család része vagyok.

*

A temetésen mindenki gyászolt, volt, aki sírt is. Nekem viszont meg kellett játszanom, hogy szomorú vagyok. Ez elég nehéz volt, így én voltam az első, aki lelépett. Anyáék és az unokahúgom, Szandra korábban elmentek a temetésre, mint én, ezért külön kocsival is jöttünk. Így nem okozott gondot beülni az enyémbe, és elmenni haza. Biztos voltam benne, hogy ezért is kapni fogok egy sor szidást, de nem törődtem vele. Nem igazán tudtam mit csinálni.

Közben nyomasztott az a tudat is, hogy két nap múlva kezdődik az utolsó évem egy teljesen más gimnáziumban, mint ahova addig jártam. Persze, a tagozat ugyanaz volt, de az új iskola sokkal nagyobb és gazdagabb volt, mint amire valaha gondoltam volna. Külön uszodája, teniszlabda-, kosár- és focipályája volt. Kötelező volt választani valamilyen sportot, kivéve, ha orvosi papírral igazoltad, hogy nem tudsz tevékenykedni ilyen téren. Több, mint ezer diák tanult ott, a tandíj és a könyvek pedig elég drágák voltak. Ezért azt gondoltam, hogy csak gazdag diákok járnak oda.

Éppen egy szelet nutellás kenyeret majszoltam a konyhában a pulton ülve, mikor anyáék megérkeztek. Szandra egyből a szobájába vonult, apa a nappaliban leült a kanapéra és csak meredt maga elé, anya pedig odajött hozzám.

- Mégis hogy képzelted, hogy csakúgy elmész? - suttogta, de a hangneme olyan volt, mintha kiabálna velem.

- Ne haragudj, de nem bírtam tovább megjátszani a szomorúságot. Van nagyobb problémám is annál, hogy a nagybátyámék, akik kitagadtak a családból, meghaltak - feleltem, aztán leszálltam a pultról, és elindultam a szobám felé.

- Tiszteletből igazán illett volna maradnod! A nagybátyád volt, azaz apád testvére, a feleségével együtt pedig Szandra szüleiről van szó.

- Csak volt szó. Nem tudok már mit csinálni. Sajnálom, ez van. Ettől úgysem lesz jobb, nem? Akkor mit esedezzek itt összevissza?

- Menj a szobádba és ki se gyere onnan! - csóválta a fejét csalódottan. Eleget tettem a kérésének, úgyis éppen azt készültem tenni. Már este volt, nem tudtam elgondolni, hogy mit csináltak addig...

Elmentem zuhanyozni, aztán az ágyamon ülve gondolkoztam azon, bevegyem-e az altatót, vagy sem. A rémálmaim miatt kaptam, azok ellen volt, de úgy szinte egyáltalán nem volt pihentető az alvás. Arra pedig, hogy milyen volt rémálmok miatt felriadni az este, már nem emlékeztem. Abban biztos voltam, hogy az altatónál jobb.

Végül a kis bogyót visszatettem a helyére, a pohár vízből pedig kortyoltam kettőt. A fejemet a párnámra hajtottam, a takarót pedig magamra húztam. Egy ideig csak a plafon felé pislogtam, aztán a fal felé fordultam. Sóhajtottam egyet, aztán becsuktam a szememet és lassan elaludtam.

„Egy sötét szobában voltam, az orrom hegyéig sem láttam. Hirtelen azonban az egyik sarokra fény vetült. A bátyám ült ott, felvágott erekkel. Pont úgy, ahogy azon az estén rátaláltam. Annyi volt a különbség, hogy még életben volt.

- Bence! - mondtam ijedten, és már szaladtam is volna oda hozzá, viszont a lábam hiába járt, nem értem közelebb hozzá. Egy idő után megtorpantam, és tehetetlenül néztem rá.

- Miért nem vetted észre, hogy baj van? - szólalt meg démoni hangon, olyan volt, mintha mindenhonnan ő beszélne. - Miért csak magaddal törődtél? Megmenthettél volna! De túl önző vagy ahhoz, hogy a saját érzéseiden kívül máséval is foglalkozz!

- Ez nem igaz! Én szeretlek! - kiáltottam vissza.

- Igen? Akkor gyere utánam! - suttogta hirtelen már mellőlem, a kését pedig a bőrömbe vájva végighúzta a bal könyökhajlatomtól egészen a csuklómig."

A fájdalmas üvöltésem már a valóságban történt meg. Az álom annyira valóságos volt, hogy megnéztem a karom, hogy épségben van-e és a könnyeim is folytak. Dühösen letöröltem őket a kézfejemmel, majd elbotorkáltam az erkélyemig, amit szélesre tártam. Nagyon jólesett a hűvös levegő, mivel meg is izzadtam. Hevesen kapkodtam a levegőt, és ismét eszembe jutott minden egyes részlet arról a napról.

Hirtelen hallottam, ahogy nyílik a szobám ajtaja, ezért megfordultam. Anya állt ott, és engem nézett.

- Felkeltettelek? - kérdeztem száraz hangon.

- Minden kis neszre felébredek, a te kiáltásodat pedig nem lehet annak nevezni - mondta, az ágyamhoz sétált, aztán leült a szélére. - Örülök, hogy a többiek nem keltek fel rá.

- Ja, én is nagyooon remélem - morogtam szarkasztikusan, mert ez volt a legkisebb gondom. Megforgatta a szemét, én pedig újból a kinti világ felé fordultam.

- Nem vetted be a gyógyszert, igaz? Sőt, ma egyet se, mi? 

- Nem.

- De miért nem? Tudtad jól, hogy valami ilyesmi lesz. A többi pedig arra kell, hogy kicsit jobban érezd magadat és ne szorongj.

- Nem akarok örökké gyógyszereken élni. Annyira nem volt szörnyű... Egyébként is, attól még, mert elnyomják az érzéseimet, még ugyanúgy ott vannak.

- Persze, most legalább nem kell úgy nyugtatni - mondta szarkasztikusan. - Dávid, ezt nem csinálhatod. Csak magadnak ártasz vele.

- És?

- Nem akarom, hogy rossz legyen neked.

- Persze - morogtam az orrom alatt. Nem nagyon látszik... - gondoltam.

- A fiam vagy! - mondta dühösen.

- Bence is az volt. Mégis sikerült mind a hármunknak annyira figyelmen kívül hagyni az érzéseit, hogy öngyilkos lett.

- Bencén már senki nem tudott volna segíteni.

- Dehogynem. Csak nem szerettük eléggé - néztem  rá egy pillanatra, de el is fordultam, mert megint könnyek gyűltek a szemembe. A saját bátyám gyilkosának tartottam magamat. Anya felpattant az ágyamról, és az ajtóhoz viharzott.

- Jó éjt - szűrte a fogai közt, aztán elment.

- Na, épp erről beszéltem - motyogtam már inkább magamnak.

Kellett még pár perc, mire végre megnyugodtam, de utána visszamentem az ágyamhoz, és már bevettem az altatót, úgy tértem újra nyugovóra.