Szerelem a köbön

Ötödik fejezet

Minden felnőtt úgy állítja be a kamaszokat, mint egy hormontúltengéssel küszködő fiatal felnőttet. Ebben van is valami, ám az érzelmek, amiket ebben a korszakban megélünk, valódiak. Mindegy, hogy éppen a ˝kamaszkori hangulatingadozások˝ tehetnek róla - akkor is valódiak. Igazából érezzük őket, ugyanúgy az életünk részévé válik egy hormontúltengéses időszakban kialakult érzelem. Nem csak a felnőttek képesek valódi érzelmeket táplálni. Már kamaszkorban megízlelhetjük, hogy milyen szemét a világ rengeteg emberrel. Talán épp ez az, ami okozza a hangulatingadozásokat, a kétségbeesést. Lehet, hogy a kamaszkor arra való, hogy mire felnőtté válsz, érzéketlen barommá változtathasd magadat, hogy többé ne fájjon, ami addig fájt. És arra, hogy kiszűrje azokat, akik beleroppannak abba, hogy megtudják, milyen is igazából az élet - én is ilyen vagyok. És a bátyám is ilyen volt.

A pszichológussal nem beszéltem semmit. Hiába próbált szóra bírni, meg se mukkantam. Sőt, otthon sem szólaltam meg. Szandra már kezdett kiakadni, de nem törődtem vele. Egész nap a szobámba voltam, és még az ajtót is magamra zártam. Csak mosdóba és enni jártam ki, azt is lehetőleg úgy, hogy senki ne vegyen észre.

Természetesen közben halálosan el voltam keseredve. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Főképp az ágyamon feküdtem, és folyamatosan emlékképek játszódtak le a fejemben, amitől még rosszabb lett a kedvem. Úgy éreztem, hogy engem senki sem ért meg. Egyedül nem volt elég erőm túljutni a szörnyű időszakon, ami már térdre kényszerített, de segíteni senki nem akart, vagy nem tudott. De inkább az első volt jellemző. Fruzsival nem is beszéltem péntek óta. Gondoltam, hogy felhívom, vagy írok neki egy üzenetet - de azt gondoltam, hogy felesleges. Ha senki nem ért meg, ő miért tenné? Ő miért fogadna el úgy, ahogy vagyok? Lesújtott rám újra és újra az az érzés, hogy nekem nincs senkim. Pedig, valójában, egyedül csak én tehettem róla. Legalábbis nagyrészt biztosan.

- Dávid! - hallottam Szandra hangját az ajtón túlról. - Most már itt lenne az ideje életjelet adnod magadról.

- Szia, Szandra! - kiabáltam ki. - Megfelel?

- Tudod, hogy értettem.

- Persze.

- Igazán beszélhetnél Fruzsival. Nagyon bántja, hogy nem beszél veled, ahogy téged is. Csak mindketten olyan makacsok vagytok, hogy nem teszitek meg az első lépést! De csak mondom, neked kéne. - Erre nem válaszoltam semmit, aztán hallottam, ahogy elmegy az ajtóm elöl. Pár percig még rágódtam azon, amit magyarázott nekem, de aztán a telefonom után nyúltam, és írtam egy üzenetet Fruzsinak.

14:50 Dávid😇: Tudunk ma találkozni?

15:00 Fruzsi🌸: Mikor és hol?

15:00 Dávid😇: Tíz perc múlva a parkban, amit mutattál?

15:01 Fruzsi🌸: Jó

Felkeltem az ágyról, és a fürdőbe mentem, hogy gyorsan megmosakodjak és megborotválkozzak, aztán pedig felvettem egy normális pólót. Már kevésbé néztem ki úgy, mint aki meg akar halni.

A megbeszélt helyre öt perc késéssel értem oda, Fruzsi már egy padon ült.

- Szia - köszöntem lesütött szemekkel.

- Szia - köszönt vissza, én pedig leültem mellé. Pár percig a földet bámultam és gondolkoztam, hogy mit mondjak.

- Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy paraszt voltam veled. Nagyon fájt már minden akkor, de az utóbbi napokban az a legjobban, hogy veled voltam szemét. Te nem érdemled meg, hogy egy nyomi kioktasson, csak mert éppen akkor jött rá az idegbaj - sóhajtottam fel. - És, ha nem is akarsz ezek után barátkozni velem, akkor megértem. - Ezt a mondatot volt a legnehezebb kiejteni a számon. Félve pillantottam fel Fruzsira, aki abban a pillanatban magához ölelt. Megszeppenve viszonoztam, majd szorosabban húztam magamhoz.