Szerelem a köbön

Harmadik fejezet

„Ha depressziós vagy, nem feltétlenül szomorúságot érzel. Olyankor olyan megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, amitől úgy érzed, hogy senki sem szeret és feleslegesen vagy jelen ebben a világban."

Pénteken már kezdtem örülni, hogy túléltem az első hetet, aztán rájöttem, hogy még lesz egy kosáredzésem. Őszintén, csak az vigasztalt, hogy Fruzsinak akkor is hét órája volt - igen, meglestem az órarendjét -, mert teniszedzése volt.

Az öltözőben ülve igyekeztem nem mutatni azt, hogy szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egy csapatnyi idegen fiú volt előttem, lerítt róluk, hogy ők itt a nagymenők, és ráadásul nem is tudtak hova tenni engem. Az iskolának hat kosárcsapata volt, három, ami a kilencedikesekből és a tizedikesekből, és három, ami a tizenegyedikesekből és tizenkettedikesekből állt össze. Abból is abba kerültem, amiben a legjobbak játszottak, csupán azért, mert elment egy fiú és, mert látta a testneveléstanár, hogy egészen jól játszom. Ettől függetlenül, ha bénáztam volna, átkerülhettem volna egy rosszabb csapatba.

Ami még nem volt túl kellemes, hogy velem volt egy csapatban Botond és Áron is, aki szintén az osztálytársam volt, és addig még semmi jót nem hallottam róla.

- Nehogy azt hidd, hogy te máris valaki vagy azért, mert itt lehetsz köztünk - szólalt meg az előbb említett személy.

- Áron, nyugodj le. Nem ismerjük a srácot, lehet, hogy rohadt jól játszik - mondta egy magas, barna hajú srác.

- Jól van, főnök - morogta Áron.

- Bálint vagyok, a csapatkapitány - nyújtotta felém a kezét az égimeszelő srác.

- Dávid - fogtam vele kezet, aztán már mehettünk is ki a pályára, mert megjött az edző. Először mindenkit üdvözölt, aztán elmondta, hogy mikor kell elmenni sportorvoshoz és, hogy melyik csapat ellen fogunk először játszani. Valami debreceni csapat volt.

Utána kezdtük el a tényleges edzést, ami a nyolcadik óra végéig tartott. Teljesen kifáradtam és teleizzadtam a ruháimat. Játszottunk három meccset, futottunk jó sokat, valamint gyakoroltunk és még a szabályokat is átvettük.

- Hé, új fiú - szólt oda az egyik srác Bálint mellől, mikor épp a mellkasomat töröltem át egy vizes törülközővel. Mikor ránéztem, folytatta: - Jól játszottál. Csak így tovább, és szép jövőd lesz ebben a csapatban.

- Köszönöm - biccentettem aztán felkaptam a pólómat.

- Egyébként mi is a neved?

- Dávid - feleltem.

- A te testvéred...

- Igen - vágtam közbe gyorsan, és kérlelően néztem rá. Ő csak bólintott egyet, majd megértően elmosolyodott.

- Én Kevin vagyok - mondta végül. Halványan elmosolyodtam, majd a vállamra kaptam a táskát, és egy köszönés után elhagytam az öltözőt.

Azt hittem, hogy sokkal hamarabb végezni fogunk, de rájöttem, hogy erre nem számíthatok a továbbiakban sem.

Elsétáltam a teniszpálya mellett, ahol Fruzsi is ott volt, egy rövidnadrágban és ujjatlan felsőben. Épp játszott egy másik lánnyal, és el kellett volna ütnie a labdát, mikor rám nézett, ezért fejbe találta a kemény játékszer. Odakapta a kezét, aztán nevetve rám nézett, én meg intettem egyet neki, hogy sajnálom, aztán tovább mentem. Csak mosolyogni tudtam rajta, és hazafelé biztos volt, aki bolondnak nézett, amiért vigyorogtam.

Otthon anya és apa fogadott a konyhában, mindketten engem bámultak, és láthatóan akartak tőlem valamit. Igyekeztem nem foglalkozni a ténnyel, hogy már egészen kicsi korunk óta az asztalnál várt ránk az étel és a szidás. Szedtem magamnak levest, aztán gyorsan kezdtem kanalazni. Nagyon éhes voltam már.