Egy halott a pasim!

-5-

Elindultam, amerre mondta. A temetőhöz. Nincs közel, legalább egy óra gyalog az út. De muszáj volt odamenni, hisz Karen jelmondata: "Nézz szembe a félelmeiddel!". De én nem félek tőle... Mármint... Istenem, miért teszem meg? 

Az önmarcangoló út után megérkeztem a temető elé. Hihetetlen, de senki hangját nem hallottam. Mármint, a fejemben... Vajon most miért nem mondanak semmit? 

Ott várakoztam, és már esteledett. A nap már bejárta útját az égen, és átváltotta a hold az őrséget a fekete éjszakában. Egyszer csak egy hangot hallottam. De őt még nem ismertem. Gondoltam, csak képzelődök. Aztán meghallottam még egy hangot. És még egyet. Aztán csak nagy zsibongást hallottam a fejemben! MINDENKI HOZZÁM SZÓLT! Nem láttam senkit, de mégis ezer és ezer hang üvöltött a fülembe. Ez sok! ELEGEM VAN!

Másnap egy kórházban ébredtem. Egy sírásó hívta fel a mentőket éjféltájt, amikor meglátta, hogy elájultam. Anyukám azt hitte, jól sikerült a randi, ezért is lepte meg a hír, hogy az orvosok azt mondták neki, hogy a temetőnél találtak rám. De hogy hihette azt, ha nem is szóltam neki? Esetleg kémkedett? Istenem...

- Kisasszony, jól van? - kérdezte az orvos, miközben megnézte a kartonom.

- Igen, jól vagyok. - nyögtem ki, még kicsit bambán.

Ekkor viszont megakadt az orvos szeme valamin. Igen, persze hogy azon, hogy "pszichiátriai kezelt". Majd módosította szavait:

- Kérem, kislány, számoljon el kérem 10-ig! 

Istenem, minden orvosnak el kell magyarázni, hogy a titkos kór, ami a kartonban szerepel, nem fogyatékosságra utal...

- Nézze, én nem vagyok olyan beteg, hanem... - persze nem tudtam végigmondani, mert már egyből jött a vezető pszichológus, és átvett engem.

-  Szia, mi újság? - kérdezte vidámságot sugallva, ami lássuk be, nem jött át. 

- Itt fekszek a kórházban. De azért lehetőségeimhez mérten jól.

- Értem drágám, akkor most beszélgessük egy picit!

Majd becsapódott az ajtó. Anya huppant be a terembe,már-már a sírás kerülgette. De erre sem tudok mit mondani... Miért kémkedett utánam?

- Szia. - közöltem szűkszavúan, hogy még élek.

- Szia, hát jól vagy? - ugrott oda hozzám, a pszichológust majdnem félrelökve.

- Láthattad, milyen jól. Nem kellett volna annyira beletúrnod magad a dolgaimba, akkor talán tudhattad volna, hogy baj van!

- Tessék? - hökkent meg anya.

- Jól hallod. Nem kellett volna kémkedni utánam, most akkor nem lennénk itt!

- De én nem kémkedtem...

- AKKOR HONNAN TUDTAD, HOGY MELYIK ÉTTEREMBE VAGYOK, ÉS HONNAN TUDTAD, HOGY MENT A RANDI? Mármint, a randi első fele.- kaptam fel a vizet.

- Hát te írtál nekem egy SMS-t! "Minden rendben, aranyos a srác! Köszi anyu! :)" - olvasta anya a telefonját.

- De...én... - micsoda? Én nem is írtam üzenetet. - anya, add ide a telefonom! Ott van a táskámban!

Amint kézbe kaptam a telefonom, megnéztem az elküldött üzenetek-et. És tényleg. Írtam egy üzenetet anyának... Mármint nem én. De akkor ki? 

- Ezt nem én írtam... - mondtam tétován.

A pszichológus intett anyának, hogy menjen ki a teremből, majd elkezdte jegyzetelni a hallottakat. Mit gondolhat rólam... Egy elmebeteg, aki még azt sem tudja, mit csinál? De lehet hogy tényleg ez volt.

Még egy kérdés foglalkoztatott engem. Emlékszem arra a sok hangra, ami a temetőnél fogott el. Lehet... hogy... hallom a halottakat?