Yuri on Ice imagines

Queen of his fascination - Stellar pt. 1.

Hmm, mi ez a hely?  Pillantott körbe Hel a kanapén fekve. Mi mozog alattam? Yurio? Azonnal ijedten felugrott, annyira a fekhely szélére sodródva, hogy le is esett egy hangos nyekkenéssel mellé.

- Kotik..?- nyöszörögte Yurio álmosan felülve és mikor észlelte, hogy a lány a földön elterülve riadtan pillant fel rá, minden fáradtsága eloszlott. – Moy bog... Sajnálom! Lelöktelek? Jól vagy? – térdelt le mellé a földre, felsegítve onnan a lányt. Ujjaival gyorsan a füle mögé tűrte hosszú, szőke tincseit és végigpásztázta a lány testét esetleges sérülések után kutatva.

- Jól vagyok, tényleg. –mosolygott fel rá, de abban a pillanatban belé szorult a levegő.

- Istenem, Yuri... az arcod. – figyelte aggódva, óvatosan megérintve a kissé lilás foltot a fiú jobb arcán.

- Semmiség. –pirult el, majd megfogva a lány csuklóját, egy apró csókot nyomott a tenyerére, mire Hel elvörösödve elhúzódott.

- Még csak fél hét? – köszörülte meg a torkát, ellépve tőle. - Hosszú volt a tegnapi nap. –tette hozzá, mikor is Makkachin megjelent a lábuknál és nyüszögve adta tudtukra, hogy ő bizony már éhes.

- Nem tudod, hol van Makkachin tápja? – nézett le a lány a könyörgő szemekkel ülő kutyára.

- Nem..de honnan tudod a nevét?

- Hááát.. legyen elég annyi, hogy betegesen rajongunk a korcsolyáért. – nevetett fel zavarában, majd a konyha felé vette az irányt, végül pedig az egész azt szülte, hogy az összes szekrényt kinyitogatta, hátha talál valamit a kutyának. Természetesen a legutolsó szekrény legalsó polcán volt a keresett dolog, ahogy az lenni szokott. Miután tett arról, hogy Makkachin ne korgó gyomorral várjon a még mindig a lóbőrt húzó gazdájára, Yurio felé fordult:

- Éhes vagy? Csinálok reggelit. – a fiú csak hevesen bólogatva leült a konyha sziget oldalánál álló bárszékre, mikor is a lány kihúzott két serpenyőt a polcról.

/negyed órával később/

Az ég lassan-lassan kezdett áttérni a korábbi komor sötétkékből a halvány lilába, azzal kecsegtetve, hogy talán a decemberi tél ellenére ma egy kicsit kisüt a nap.

Hel halkan dúdolva fordította meg a palacsintát a serpenyőben, miközben fél szemmel rápillantott a másik edényben sercegő bacon csíkokra és a sütőben pihenő csokis kekszekre.

- Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? – tette fel Yurio a benne cikázó ezer kérdés közül az egyiket.

- Mit mondtam tegnap? – nézett fel rá Hel, arcának jobb oldalán egy halvány liszt csík futott végig, mire a fiú önkéntelenül is elmosolyodott.

- Hogy nem számít, te mit érzel..- sóhajtott Yurio, majd a pulton előrébb dőlve a könyökeire támaszkododtt. – Nem kellett volna ezt mondanod.

- Ha azt vállalom, hogy rettegek, elég magyarázat lenne? – cincogta.

- Rettegsz? – állt fel és sétált át a lány mellé. – Mégis mitől?

- Ettől az egésztől. – tárta szét a karját, végigmutatva mindenen.

- Tőlem is? – kérdezte Yurio kissé sértett hangon.

- Nem! Nem... én csak.. – sóhajtott, majd egy újabb adag palacsintatésztát mert bele a serpenyőbe. – Tudod, egészen eddig úgy éltem, hogy én hülye vagyok az érzelmekhez és elhitettem magammal, hogy nélküle is lehet élni, mert nincs szükségem erre. – magyarázta, majd egy kisebb szünet ékelődött a monológjába, de Yurio nem szólt semmit, tudta, hogy még folytatja, csupán biztosította arról, hogy figyelme továbbra is töretlenül rákoncentrálódik. – Itt vagyok 21 évesen, mindenféle párkapcsolat nélkül a hátam mögött és eddig úgy éreztem, hogy ez így jó.. és valamilyen szinten tudom, hogy ez így jó... nekem legalábbis.