Departure [Got7] Befejezett

1.Departure

Jinyoung: Végignézek a félig már üres szobán. Egyik felében dobozok, másikban a poros íróasztal, a francia ágy, két oldalán egy egy éjjeliszekrénnyel. Még kint van a közös képünk. Az asztalhoz lépek, kezembe fogva a rózsaszín keretes fotót. Egy meleg, tavaszi nap volt. Virágos ruhát, és egy üde színű kalapot viselt, utóbbit azért, hogy még a korai napsugaraktól is megvédje tejfehér bőrét. Alapvetően hamar barnult volna, így mindig nagyon odafigyelt rá, hogy ez ne történhessen meg. Akkoriban mondta azt is, én vagyok az életében az első férfi, akit bármikor szívesen megajándékozna egy kisgyermekkel. Elszoruló szívvel teszem a képet a többi közé, a dobozba, amit egy ideig azt hiszem nem fogok tudni kinyitni. Meghasadna a szívem. 
Mivel az autóval tíz perc múlva itt vannak értem, iparkodnom kell. Gyorsan még elteszem a kint maradt holmijaimat, amikhez eddig még nem volt lélekerőm hozzáérni, majd nagyot sóhajtva nézek végig a lakáson. Kiürült, de még így is minden rá emlékeztet. A hűtő, ami nemrég még tele volt hűtőmágnessel, mert akárhol jártunk, hozni kellett egyet, hogy ha majd öreg korunkban végignézünk rajta, láthassuk mennyi helyen jártunk. Öreg kor. Megdörzsölöm szemeimet, majd a csaphoz hajolva kortyolok egy kis vizet. Ekkor szólal meg a telefonom. Megérkeztek.

Jaebum: Átveszem a pilóta oktatói kártyámat, majd szem magasságba emelem, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy apró szusszantással teszem végül zsebre, és indulok vissza a parkolóba, ahol beszállok a terepjárómba, aminek hátsó ülései már előre le vannak hajtva. Nem tudom, hogy mennyi cucca van Jinyoungnak, de úgy hiszem, kelleni fog a hely. Bár Mark is azt mondta, hogy jönnek segíteni, nem tudom, hogy ez az ő esetében mennyire elhihető információ. Benyomom a rádiót, miközben beindítom a motort, és elindulok a megadott címre. Nem is tudom, hogy mikor jártam ott utoljára. Elég régen... A repülőtértől nagyjából fél óra az út, bár most, hogy kora reggeli csúcsforgalom van, lesz egy óra is. Mikor végre átszenvedem magam a városon, leparkolok a nagy, régi építésű panelház tövében, és kiszállok, hogy felcsöngessek a lakásba.

Jinyoung: Mark hív, hogy még csak nemrég indult el, úgyhogy legalább egy negyed óra, húsz perc amíg ideér a kocsival. Megköszönöm, hogy informált, majd le is teszem, mikor megszólal az ajtócsengőm. Biztosan Jaebum az. Azonnal megnyomom az kapunyitó gombot, hogy feljöhessen. Ketten fogunk pakolni. Élvezet lesz minden egyes körnél be-ki zárogatni a lakásomat. Mikor felér a lakásba látom arcán, hogy legszívesebben magához rántana, hogy megöleljen, de még győzködi magát vajon mi segítene, és mi ártana jobban. Remélem nem festek azért annyira szánalmasan, mint ahogy érzem magamat. - Már mindent összepakoltam. - intek a háló felé, ahol a dobozok többsége található. - Mark hívott, hogy minimum tizenöt perc még, mire ideérnek. - teszem még hozzá, régóta először nézve szemébe. Igazából akárkiébe.

Jaebum: Az a töménytelen fájdalom és keserűség! Soha életemben nem láttam Jinyoungot ennyire meggyötörtnek. Pedig ismerem már, mióta az eszemet tudom. Nagyon szeretném magamhoz szorítani, és csak tartani, amíg újra nem látom szemében a megszokott ragyogást, de azt hiszem ennek még nincs itt az ideje. - Pakolok addig, te csak maradj, hogy ne kelljen szenvedni az ajtóval folyton. - mosolyodom el halványan, miközben fel is kapom az első két nagy dobozt, el is indulva vissza a kocsimhoz. Remélem, hogy Mark lassan tényleg ideér, mert amennyit eddig láttam a lakásból, nagyon nem lesz elég csak az én autóm.

Jinyoung: Kicsit bánom, hogy nem tudok segíteni pakolni a saját holmijaimat, de így tényleg egyszerűbb lesz, illetve Jaebum izmosabb is nálam, így érthető egy bizonyos szempontból, hogy nem én rohangálok föl le a lépcsőházban. Oké, lift az van. Mark végül tényleg megérkezik (Jackson társaságában) 14 perccel az után, hogy hívott. Velük együtt aztán sokkal hamarabb sikerül is befejezni a kacataim leszállítását a kocsikba. Gondolkodtam azon, hogy mi legyen ezzel a lakással. Mivel nem örökre költözök Jaebumhoz, nem tartottam először épelméjű megoldásnak az eladását, vagy kiadását, ám most, hogy érzem, tisztában vagyok azzal, hogy képtelen lennék még egy éjszakát ott tölteni, vagy legalábbis aludni biztosan nem tudnék, erősen elgondolkozom rajta. De vajon nem akarnék visszajönni ide néha? Nem hiányozna a lakás? Elvégre ez az egy ami megmaradt, és... Kettős érzések viaskodnak bennem. Így nem tudok még dönteni.