Departure [Got7] Befejezett

5. Departure

Jinyoung: Késő este van, mire végzek a munkámmal. Nap közepe óta először elővéve a telefonomat látom, egy számomra ismeretlen telefonszámtól van öt nem fogadott hívásom. Rossz érzés fog el, így habár más körülmények között nem tenném, most azonnal visszahívom. Mi lehetett ilyen sürgős? Egy eddig ismeretlen hang szól a telefonba, és kérdezi, Park Jinyounggal beszél-e. Elszoruló torokkal válaszolok neki igenlően. A repülős társaságtól hív, akiknek Jaebum is dolgozik. Azt kéri, menjek be a kórházba, ad egy pontos címet hozzá. Azt is elmondja, azért szükséges, mert én lettem megadva Im Jaebum legszorosabb hozzátartozójaként, ha bármi baleset érné. Nem mond semmit arról, hogy mi történt, csak annyit, baleset érte, lezuhantak egy tanítógéppel. Alig kapok levegőt. A kórházba vezető út szörnyű. A szívem majd' meghasad. Csak az tud a fejemben járni, hogy nem veszíthetem el. Őt nem, ha elvesztem, én… Azt nem élem túl. Nem akarom túlélni! A kocsiban is egyszer megcsörren a telefonom, mire rémülten kapom fel. Csak Mark az. Most nem tudok vele beszélgetni, gyorsan elhadarom neki hova megyek, és kihez, és már le is tettem. Minél előbb oda kell érjek.

Jaebum: Kórházban ébredek. Az első gondolatom az, hogy örülök, hogy nem haltam meg, mert Jinyoung biztos nagyon kiborult volna. Jön egy nővér, valamit ellenőriz, de hozzám nem szól. Aztán felbukkan egy orvos, aki konstatálja, hogy magamhoz tértem és ez jó. Végül végtelennek tűnő idő után megjelenik Jinyoung. Falfehér, láthatóan egész testében reszket. Ki van borulva, ami érthető. - Ne haragudj! - szólalok meg, kissé rekedten, próbálva elmosolyodni, hogy megnyugtassam kicsit. Nem akartam, hogy még miattam is aggódnia kelljen.

Jinyoung: Betoppanok Jaebum kórtermébe. Fogalmam nem volt milyen látványra számítsak, így mikor nyitott szemekkel fogad, óriási kő esik le a szívemről. - Nincs lebénulva semmid, ugye? - kérdezem, és magamat is meglepem azzal a reszketeg, halálos hanggal, ami előjön belőlem. Bólint. - Úr isten. - kapom kezeim szám elé, ahogy a megkönnyebbültség könnyei előtörnek a szemeimből. Hiába nem történt láthatóan semmi komoly baja, annyira zokognom kell, hogy leroskadok Jaebum kórházi ágya mellé. A lábaim nem bírnak tovább tartani. Egy 5-10 perc múlva sikerül megnyugodnom. - Jaebum, kérlek, ne tegyél többet ilyet velem! Még ha meg is fúrom a randidat… - megint elcsuklik a hangom. - Én csak… Nem tudnék nélküled élni, kérlek, ne hagyj el! - suttogom, megint eltakarva fél arcomat. Hogy miért jött elő belőlem éppen most a randi dolog, én magam sem értem.

Jaebum: Mikor meglátom Jinyoungot, ahogy miattam zokog, darabokra törik a szívem. Bár nem vagyok lebénulva, elég nehezen emelem fel a karomat, hogy megsimogassam fejét. - Őszintén sajnálom, hogy megijesztettelek. Látod, nincs semmi bajom! - próbálok vigyorogni, de eléggé fáj. Valószínű több horzsolás is van az arcomon. - Ha jól hallottam, mikor a doki bejött ellenőrizni, azt mondta, hogy szerencsém van, mert pont nem sérült meg a gerincem, csupán legalább három hónapig most nagyon kímélnem kell, hogy ne legyen nagyobb baj. Nem tört csontom, csak sok a horzsolás rajtam. De ez nem a te hibád. Én voltam figyelmetlen, túlzottan megbíztam a tanulóban. - vallom be bűntudatosan, hogy aztán végig simítsak nedves arcán, letörölve az utolsó könnycseppjeit is. - Ígérem, ezentúl sokkal óvatosabb leszek!

Jinyoung: - Hát az leszel Im Jaebum, különben én nyírlak ki, értve vagyok? Akkorára hízol, amekkorára szeretnél, de ha kell, addig ki sem kelsz az ágyból, amíg fel nem épülsz teljesen! – integetek dirigálva arca előtt mutatóujjammal szigorúan. Akkor látott legutóbb ilyen állapotban, mikor Fei meghalt. - Ne haragudj, amiért csak most érkeztem meg amúgy. Fotózni voltam, mert Youngjaenek haza kellett mennie valami miatt, ezért nem tudtam felvenni mikor hívtak. - magyarázom. Most döbbenek csak megint rá. Ők együtt vannak. Én pedig ennek tudatában is majdnem szerelmet vallottam neki…

Jaebum: - Semmi gond. - bólintok megértően, picit elgondolkodva Youngjaen. Nagyon összetörhettem a szívét, ha hazament. Jinyoungnak azonban nem merem elmondani, hogy szakítottunk. Nem akarom, hogy emiatt még jobban szánjon, azt meg végképp nem, hogy esetleg neki legyen lelkiismeret furdalása, mert azt gondolja, hogy ő tett nekünk keresztbe. Oké, hogy részben tényleg miatta szakítottunk, de neki ezt nem szabad tudni. Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolatunk amúgy sem volt teljesen komoly a részemről. Inkább egy kétségbeesett menekülés a valódi érzéseim elől.