The100/Bellarke Fanfiction Hungarian

4. Vissza a táborba

CLARKE:
Az este folyamán beszélgettünk, vagy esetleg csak néztük egymást, míg Bellamy be bem aludt. Én meg csak néztem és arról ábrándoztam, hogy mennyi minden történhetett volna ezen az éjszakán, ha nincs az a hülye seb. De néha még ezt is nehezen fogom fel. Talán egy kicsit mégiscsak hálás lehetek ennek a sérülésnek, mert ha ez nincs, talán sose tudom meg, hogy mit is érez igzán Bellamy. Nem is tudom, hogy mikor lettem szerelmes belé. Amikor leküldtek ide minket, azt hittem hogy egy önző, egoista barom. De aztán ahogy egyre jobban megismertem, rá kellett jönnöm, hogy egyátalán nem ilyen, hanem inkább pont az ellentéte: önfeláldozó, védelmező, főleg ha a húgáról van szó.
Annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, hogy egy barna szempár engem vizslat.

-Jó reggelt Álomszuszék! - mondtam, mire mosolyogva hümmögött egyet, és elfordította fejét a másik irányba. Felültem, és elkezdtem a nyakát, majd a hátát puszilgatni.

-Hercegnő, te meg akarsz ölni. - mondta nevetve.

-Lassan vissza kéne menni. Nem maradhatunk itt örökké.

-Miért nem? - tette fel a költői kérdést, amire ő is tudta a választ. Lassan felült, én meg közben majd elolvadtam a kócos hajától.

-Hogy van a sebed?

-Hát azt hiszem megmaradok.

-Ajánlom is! - majd hosszasan megcsókoltam.

-Tényleg indulnunk kéne. - támasztottam homlokomat az övéhez.

-Oké...menjünk!

Az úton rettegtem attól hogy nehogy megint célba vegyék Bellamyt.

-Téged nem érdekel hogy ki lőtt meg? - kérdeztem.

-Nem. Sok mindenki meglőhetett, de nem az a lényeg, hanem az, hogy egyátalán túléltem.

Hát az biztos, hogy Bellamy nem egy bosszúéhes ember.

-A többieknek mit mondunk? - faggattam tovább.

-Az igazat. Mentünk, meglőttek, kerestünk egy búvóhelyet, te megmentettél és ennyi.

-És...mást nem?

-Egyenlőre nem. - zárta le a témát gyorsan.

-De akkor mikor?

-Nem tudom Clarke, de mit is?! Nem történt semmi! - mondta Bellamy idegesen.

Hirtelen azt sem tudtam köpjek-e, vagy nyeljek annyira lefagytam. Mi az hogy nem történt semmi?! Nem tudom, hogy meddig állhattam ott egyhelyben , de nem bírtam a szemébe nézni. Elfutottam. A könnyeimtől alig láttam, azt sem tudom hogyan jutottam el a táborig. Befutottam, láttam az emberek arcán a meglepődöttséget, de most nem akartam senkivel se beszélni, se Finnel, se Ravennel, csak elbújni és sírni.

BELLAMY:
Hogy lehetek ekkora barom?! Elcsesztem azt, amire már réges régóta vártam. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Nem akartam megbántani, csak ideges voltam. Amint beléptem a kapun, Finn megtámadott.

-Mit műveltél, te hülye?! - ordibált, és közben úgy orrbavágott, hogy a földre estem. Nem elég, hogy az egész mellkasom lüktet a fájdalomtól, mostmár az arcom is társult hozzá. Finn rámült és addig vert, míg a többiek nagy nehezen le nem tudták szedni rólam. Alig tudtam felállni, a hangok eltompultak, majd minden elsötétült.