The100/Bellarke Fanfiction Hungarian

5. Mi van, ha...

BELLAMY:
-Gyere már! - mondta Clarke, majd megfogta a kezem és magával húzott. Egy gyönyörű tisztáshoz értünk. Clarke ott állt előttem háttal.

-Clarke, jól vagy? - kérdeztem tőle.

-Bell, el kell valamit mondanom... - azzal megfordult, előkapott egy fegyvert és rám szegezte. - A te hibád! - és lelőtt.

Csuron vizesen ébredtem az ágyamban, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Hülye álmok! Felkeltem, és nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy találkoznom kell Clarkkal. Abban a pillanatban Octavia lépett be a sátramba.

-Szia! Hogy érzed magad?

-Jól, de...meg kell keresnem valakit!

-Clarkot? Bellamy, mi történt köztetek? Sírva futott be a kapun és azóta senkivel sem akar beszélni.

-Csak...csak megsértődött. - dadogtam.

-Komolyan Bellamy?! - nézett rám, mint egy hülyére - Ennél azért jobb hazugságot vártam, még tőled is. Ahogy ismerem, nem sértődik meg egykönnyen. - Komolyan hülye vagyok, ha azt hittem hogy O. ezt beveszi.

-Jaj, ne már! Ha ennyire megbántottad, mint amennyire látszik, akkor csak egy választásod maradt. - látta, hogy nem tudom mire céloz, ezért folytatta - Bellamy, a Napnál is világosabb, hogy mit érzel iránta...hát mondd el neki!

Nem volt időm még csodálkozni se, hogy hogyan jött rá, mert igaza volt. Szeretem Clarkot. El kell mondanom neki! Octavia látta rajtam a megvilágosodást, ezért indult volna kifelé, amikor visszaszóltam neki:

-Hé O.! Köszönöm! - mosolyogva biccentett egyet és elment.

CLARKE:
Az ágyamban feküdtem, kisírt szemekkel, mint valami tizenéves tinédzser az első szakítás után. Már vagy 2 órája egyetlenegy pontra koncentráltam, közben az életemet is meguntam, amikor megjelent Finn.

-Szia! Gondoltam csak megkérdezem hogy vagy, esetleg nem vágysz-e egy kis társaságra...

-Finn, tényleg rendes vagy hogy aggódsz, de egyedül szeretnék lenni! - mondtam neki fáradtan.

-De nem értem! Miért nem mondod el hogy mi történt?! Ha akarod nagyon szívesen megverem!

-Nem! Finn! Menj ki légyszíves! - emeltem fel a hangom.

Már vagy 2 perce mondta a magáét, és épp azon voltam, hogy elküldöm melegebb tájakra, amikor Finn háta mögött megjelent valaki.

BELLAMY:
Amikor beléptem Clarke sátrába, két dühös szempár szegezte rám a tekintetét. Finn már indult volna felém, amikor Clarke megállította:

-Ne, Finn, hagyjad!

-Mi?! Komolyan nem értem..Clarke?!

-Finn, húzzál ki a sátramból, mert kezdesz nagyon felidegesíteni!! - mordult fel hirtelen Clarke.

Pár percig keserves csönd uralkodott a sátorban, majd egyszercsak Finn végre fogta magát és dühösen kiment.

-Hát, úgy látszik a testőröd felmondott. - próbáltam kicsit oldani a feszültséget, sikertelenül.

-Róla legalább tudom, hogy soha nem bántana meg! - ezt hallva teljesen elszomorodtam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok hallani tőle.

-Figyelj Clarke, sajnálom! Ideges voltam, mert azon gondolkoztam, hogy hogyan és mikor fogjuk elmondani.

-Mit is Bellamy? Hisz nem történt semmi! - idézte szavaim.

-Sajnálom! De... nem felejthetnénk ezt el, és kezdhetnénk tiszta lappal? - nem válaszolt semmit, majd figyelmen kívül hagyva a kérdésem, már nyugodt arccal folytatta:

-Mi van akkor, ha igazából nem is egymásnak teremtettek minket? Ha a búvóhelyen, az csak egy gyors fellángolás volt? Akkor hiába áltatjuk magunkat.

Mi tagadás, ez meglepett. Nem gondoltam volna, hogy Clarkban ennyi kérdés kevereg. Szépen lassan elkezdtem felé közeledni:

-Először is, én hiszek abban, hogy a saját kezünkben van a sorsunk! És Clarke, én többet akarok! Nem akarok „egy” barátod lenni a sok közül, hanem „a” barátod! Az a barát, aki ott van melletted mindig, és megvéd ha szükséged van rá. Azért mert én... - olyannyira közel voltam hozzá, hogy ajkainkat csak egy hajszál választotta el - mert én...szeretlek! - még mielőtt bármit is tudott volna mondani, gyorsan megcsókoltam.

Kinyitottam a szemem, és már előre féltem a reakciójától, amikor felfedeztem egy mosolyt a száján. Homlokát az enyémnek döntötte, majd megszólalt:

-Majdnem elcseszted Bellamy! - mondta mosolyogva, majd megcsókolt.

Azt mondják, ha valaki megtalálja az igaz szerelmet, azt érzi az ember. Egy csodálatos érzés, ami leírhatatlan. Nos, én ezt éreztem Clarknál, ezért tudom, hogy ez a szerelem egy egész életre fog szólni.

VÉGE!