Szösszenetek

III. Megrázó érzések

Hát, ehhez a részlethez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy amikor írtam nem voltam túl jó passzban. Jó olvasást, kívánok. Bár ezek után, szerintem senkinek sem lesznek, túl vidám gondolatai.

Amikor szakítottunk nem éreztem semmit. Tényleg semmit. Más lányok biztosan sírva újságolták volna el a barátnőjüknek a hírt, vagy esetleg bezárkóztak volna a szobájukba, szakítós dalokat hallgatva, és fejüket a párnába temették volna. Ilyenkor mindenki úgy érzi, megszakad a szíve. A földbe döngölik, és darabokra hullik.

Én is vártam erre az érzésre. Csak vártam, és vártam. Teltek a napok, a hetek, de nem jött. Éltem tovább a boldog, kis háborítatlan életemet. Egy gyönyörű, napsütéses napon talált rám ez az érzés. Mint a villám, úgy csapott belém és marcangolt szét belülről. Apróbbnál-apróbb darabokra tört, majd ledobott a mélybe. Teljesen kikészültem. A könnyek, olyan erővel robbantak ki belőlem, hogy esélyem sem lett volna visszatartani őket. Soha sem éreztem még, ehhez foghatót. Elvesztem. Nem tudtam mik történnek körülöttem.

Elkezdődött a tanév. Végzős lettem. Az első néhány hétben nem voltam ott az órákon. Már mint lelkileg, és ez a jegyeimen is, eléggé meglátszott. A mindennapjaimból eltűntek a színek, egyre szürkébbek lettek. A barátnőim próbáltak segíteni, de nekem, már mindegy volt. Nem tudták, hogy bánjanak velem, hiszen semmire sem reagáltam. Egy-egy vállvonás, annál többet soha, semmi nem váltott ki belőlem.

A jegyeim rosszabbodtak. A szüleim azt mondták, hogy ideje lenne végre csinálnom valamit, ez ellen. Így hát megtettem, amit kértek. Tanultam. Sokat.

Elég fure lesz, amit most mondani fogok, de az, hogy folyton csak házit írtam és a tankönyveimet bújtam, segített felejteni. Sikerült elfelejtenem, Őt. Legalább is egy időre.