Szösszenetek

VI. Fehérbe borult templom

Tizenegy év után végre eljött a nagy nap. A mi napunk. A hatalmas hófehér templom előtt állok, tornyai magasan az eget szelik ketté. Mellettem apa nyugodtságot színlelve várja a belépésünket. Én leplezetlen idegességgel nézek végig magamon, immár legalább tizedjére az elmúlt egy órában.

-Gyönyörű vagy -fogja meg a kezem apa.- Fölösleges izgulnod, ez a te napod. Tökéletes lesz -szorítja meg a kezem, mélyen a szemembe nézve, ezzel egészen a lelkemig hatolva.

-Ez a mi nagy napunk, Apa. Másrészt meg nem tudok nem izgulni, hiszen rám vetül a rivaldafény, mert én viselem ezt a bizonyos fehér ruhát -mutatok végig magamon.- Van okom stresszelni! -motyogtam arcomat a kezeimbe temetve.

Mielőtt apa reagálni tudott volna megszólalt a zene. Nagy levegőt véve belekarolok apába, mire ő feleszmélve, magabiztosan kezd el vezetni az épület felé. A templomhoz érve kitárul előttünk az óriásinak ható kétszárnyú ajtó, mi pedig belépünk a fehér díszekkel borított terembe. A sorok között lépkedve végignézek az itt összegyűlteken. Megpillantom a jobb első sorban ülő családtagjaimat, édesanyám könnyáztatta arca fénylik a templom ablakain beszűrődő tavaszi napsütéstől. Balra tekintve megakad a szemem a barátnőimen, az ő arcukat szintén ellepték a könnyfoltok. Megerősítést várva nézek rájuk, mire apró, biztató bólintásokkal és felfelé mutató hüvelykujjakkal adják áldásukat ránk. Ezt látva a mosolyom, ha lehet még jobban szélesedik, majd végül az én arcomon is legördül egy könnycsepp. Nem törődve ezzel, a terem másik végében tornyosuló oltárra, és az előtte helyet foglaló vőlegényemre szegezem a tekintetem. Szőkésbarna haja rendezetten meredezik az ég felé, fekete öltönye kiemeli széles vállának vonalát. Minél közelebb érek hozzá, annál több apró részletet vélek felfedezni. Látom, ahogy izmos karjára ráfeszül ruhájának feszes anyaga, és ahogy markáns állvonalán megtörik a fény. Az arca és a testtartása magabiztosságról árulkodik, de mélyen a szemébe nézve észreveszem az idegesség és a boldogság buzgó csillogását.

A lépcsőház érve apa szembeállít magával, majd hosszasan homlokon csókol. Egy utolsó bíztató mosoly kíséretében visszasétál anyukám mellé, ahol eredetileg helyet foglalt. Nagy levegőt véve megteszem a maradék távolságot az oltárhoz vezető úton. Odaérve halványan bólintva jelzem a papnak, hogy kezdhetjük a ceremóniát. A zene elhalkul, mi pedig a párommal közelebb lépve egymáshoz, szorosan megfogjuk egymás kezét. Megnyugtatóan rámosolygok a vőlegényemre, mire ő viszonozza ezt. Mélyen a szemébe nézve látom a közös jövőnket, látom benne a bizalmat, a hűséget, a biztonságot, és minden mást, ami egy tökéletes kapcsolathoz kell. Mindent, ami az örökké tartó, végtelen szerelemhez kell. 

Végül, amikor magához húzott a házasságunkat megpecsételő csókra, már tudtam. Tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.