Örökké a miénk marad

228 28 29
                                    

ÖRÖKKÉ A MIÉNK MARAD

"Kedves Sean!

A mi történetünk nem akkor kezdődött, mint mindenki másé. Nekünk még bőven az előtt elkezdődött. Emlékszem minden egyes pillanatra. Minden érintésre, minden szóra. Emlékszem mindenre.

Annyira gyerekek voltunk még. Azon az éven korán kezdődött az ősz. Még csak augusztus második hetében jártunk, de már az útszéli bükkfák zölden virító levelei egyenként kezdtek átváltozni. A zöld színnek a helyét a sárga, narancs, barna és a piros árnyalatok ezer féle variációja vette át. A fülledt, párás, nyári levegőt az ősz száraz, lenge szellői váltották fel. A három hónapig tartó szép, kék eget már beárnyékolták a szürke, komor esőfelhők és már régóta lógott az eső lába. Gyakrabban voltak viharok és a színes, kerti virágok is egyenként elhervadtak. Talán már magas kupacokban álltak a családi házak kertjében a fáról lehulló levelek, amikor újra találkoztunk. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a fehér virágokkal díszített biciklim bekanyarodott a ti utcátokba. Ott álltál a fekete bőrkabátodban, kezed a zsebedbe dugva, hajadat összeborzolta az őszi szél. De ott voltál és engem vártál. Bárcsak tudtál volna máskor is várni. De ne aggódj! Nem a te hibád volt. Szóval, ott álltál és figyeltél amíg le nem fékeztem a házatok előtt és le nem tettem a kerékpárt a következő nagy fához. Majd mikor megtettem, széles vigyorral fordultam feléd. Te is rám vigyorogtál. Odamentem hozzád. Már alig bírtam magamat visszafogni, hogy ne öleljelek meg. Így hát feltettem a kérdést.

- Szia, Sean. Apukád itthon van?- cinkosan összemosolyogtunk. Mindketten értettük a jelzést: itt az idő hogy kiderítsük mit rejtegetett apukád az irodájában.

- Nincs, a városközpontba ment vásárolni. Anyával vagyok- szóltál és a házba indultál. Vígan nevetve követtelek a házba, majd miután köszöntem anyukádnak, én is felmentem az emeletre. Te már a dolgozó szoba előtt álltál és a kóddal lezárt ajtó előtt töprengtél valamin. A fejedet egy kicsit oldalra fordítottad, kezeddel a hajadba túrtál. Nem akartalak megzavarni, de én az akkor eszemmel nem tudtam magam rendesen kontrollálni.

- Tudod a kódot?- kérdeztem végül, mikor közelebb értem. Megfordultál és a barna szemeid az enyémet pásztázták.

- Szerintem a születési dátumom. Látom, hogy apa ahányszor itt van, mindig hasonlókat nyom meg- válaszoltad, majd mikor biztosítottalak, hogy nincs a közelben senki, bepötyögted a nyolc számjegyű kódot. A gép csippant, majd az ajtó kinyílt.

- May? Sean?- hallottunk egy hangot a hátunk mögül. Te ijedten összerezzentél én pedig megfordultam. Emlékszel ki volt az, Sean? Emlékszel? Dinah volt az, aki kíváncsian pásztázta a bemenetelünket. Végre te is megfordultál és odaszaladtál a legjobb baratnődhöz. Majd megölelted. Aztán kívártam én is a megfelelő pillanatot és közelebb mentem. Aztán ketten együtt felvázoltuk Dinah előtt a titkos terveinket, majd mielőtt anyukád feljött volna az emeletre- hogy megnézze miért is vagyunk ennyire csendben- besurrantunk apukád dolgozószobájába. Hogy őszinte legyek, nekem semmi újat nem mondott az a hely. Olyan lehangoló volt. Ahogy beléptünk az ajtón elénk tárult az iroda. Fehérre meszelt falakon egypár régi festmény díszelgett. A falak mentén nagy, tölgyfa bútorok álltak, rajtuk különböző ereklyékkel, régi földgömbökkel. A polcain nyomtatott papírok stócai sorakoztak különféle csoportokban. Aztán az ablak mellett ott állt egy nagy, sötét íróasztal rajta egy vadiúj, méregdrága számítógéppel és laptoppal együtt. Mellette a polcon egy minőségi nyomtató porosodott, amit már régóta nem töröltek le. Aztán még volt egy fekete, bőr szék, amin apukád dolgozott. A asztalt tollak, vonalzók, és irodai szerek dobták fel és az íróasztal előtti falon egy parafatáblára voltak kitűzve a különböző események dátumai.

Örökké a miénk marad / novellákWhere stories live. Discover now