Örökké a miénk marad / novellák

Bárcsak

BÁRCSAK

Lábam alatt recsengnek a nemsokára korhadó félbe lépő fadeszkák, amint megteszem a stégen az első lépéseimet. Egy hosszabb, folyosószerű rész szinte teljesen benyúlik a Balaton sekélyebb vize fölé, ahol majd hirtelen kiszélesedik. Mindkét oldalamon kusza nádas magasodik felém. Jobbra hirtelen egy nádirigó éles rikoltása harsan fel, ahogyan előre lépdelek. Miközben egyre tovább érek, a mocsaras bozótból lassanként kezd a hatalmas tó vize teret nyerni és egyre mélyebbre, szélesebbre hatol. Amikor végre teljesen magam mögött hagyom a nádast az apró titkaival együtt, óvatosan kiállok a stég szélére és onnan kémlelem a Balaton sima tükrét, ahogy megcsillan a felszínén a délutáni nap tűző fénye. Tökéletes - szeretném mondani, de tudom, hogy közel sem lenne igaz. Ha tökéletes lenne, akkor jobban megnézve sem tűnne iszaposnak, feldúltnak a víz, amint a part felé hömpölyög. Ha tökéletes lenne, akkor az ember lába nem gabalyodna bele a sűrű hínárba, amik néhány helyen már egészen a felszínen lebegnek. Ha tökéletes lenne, akkor nem botlanánk bele néhanapján életüket vesztett halakba, vízi siklókba. Szóval egyáltalán nem tökéletes. Néha mi, emberek olyan könnyen használjuk ezt a szót, fel sem fogva milyen mély jelentése van. Mennyire mély, fontos, komoly jelentése van. Pár pillanat múlva megpillantok a távolban három, talán négy fekete, mozgó pontot. Emberek. Valószínűleg gyermek is van velük, mert a halk zúgás mellett megüti a fülemet egy vékony, kislány hangja. Olyan boldognak tűnnek, amint ugrálnak, labdáznak a hűsítő vízben. Nincs kedvem nekem is megmártózni, inkább visszahúzódom a stég egyik sarkába, ahol nem zavarok senkit és leterítem a deszkákra a tengerkék törülközőt, amit a vállamon cipeltem idáig. Jobb kezemből leteszem a könyvet, majd a balomat a szemem felé tartom, azon igyekezve, hogy ne süssön a forrón tűző nap a szemembe. Lassan hasra ereszkedem a vastagabb textil anyagon és hosszú, barna hajamat, amelyet néhol szinte szőkére szívott a nap, a bal vállamra hajtom. Rajtam kívül senki sem tartózkodik a stégen, amit kicsit furcsának találok. Ez a hely nem túl népszerű, csak pár család jár le ide fürdeni, néha akár napozni is. Felemelem a fejemet, aztán inkább a forróság és a hatalmas fénytenger miatt, ami forrón világítja meg a felszínt, úgy döntök, hogy nem jó ötlet, így újra lefekszem, de úgy hogy lehajtom a törülközőre a fejemet. Feltűnik, hogy már én sem csapok zajt, így a körülöttem lévő élővilág újra felébred. A nádirigó újabb rikoltásokba kezd, egy egész kacsacsalád bújik elő a bozótból. A stég lábához kötözött csónak a gyenge hullámoktól egyre csak nekiverődik az algásodó fának tompa koppanásokat előidézve, felettem sirályok éles hangja hasít a levegőbe. Derekamon egyre több izzadságcseppet kreál a tüzes napkorong az égen, miközben a lágy, tóparti szellő gyengén simogatja a testemet. Mennyi ideig maradtam volna úgy, teljesen mozdulatlanul, hogy nehogy megzavarjam ezt a lenyűgöző közösséget bármennyire kényelmetlenné válna a helyzet? Talán örökké. Talán nem. De hirtelen, mintha egy egész földrengés lett volna, a deszkák rezengni kezdenek. Nem rémülök meg, hiszen pontosan tudom mi történik. Valaki közeledik. Az illető egyre közelebb ér és mivel a kíváncsiságom győzött az eszem felett, ezért hátrafordulok és megnézem magamnak a fiút. Magas, szőke, izmos, szemei szinte fűzöldek. Minden lány álma. Hangosan sóhajtok, majd meg mielőtt a srác észrevenné, hogy figyelem, gyorsan előrefordulok és a Balaton fényes vízfelületét nézem tovább. A fiú, akárhogy is hívják, ledobja a fekete papucsát, majd rá a törülközőjét és sietősen a víz felé igyekszik.

- Nem akarsz egyet fürdeni? - kérdezi váratlanul felém fordulva. A hirtelen döbbenettől nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, így csak megrántom a vállam és gyorsan ledobom a nadrágomat és a lenge, ujjatlan pólómat, majd követem a fiút a stégről vízbe vezető lépcsőhöz. Felelőtlenség? Talán. Viszont ez egyáltalán nem zavar.

- Dávid vagyok - kezdi a beszélgetést, mikor már mindketten a combközépig erő, langyos vízben állunk. Hajamat egyre csak jobban összeborzolja a szellő és igyekszem a fülem mögé tűrni.