Örökké a miénk marad / novellák

Game over

GAME OVER

***

„- Mielőtt nekikezdenél a játéknak egyetlen egy kérdésre kell válaszolnod!
- És mi lenne az?
- Mennyit vagy képes feláldozni a szerelemért?"

***

A vég kezdete.

A kezdet vége.

Belevágni egy életet megváltoztató játékba. Feladni mindent egy dolog érdekében. Feladni az életet. Feladni a kezdeteket. Feladni a normalitást. Feladni mindenem. Ez a feladatom.

Nevem Rebecca Lewis és feláldoztam mindent a szerelemért.

Szép, nyári nap volt azon a napon. Egy szép, nyári nap veszekedéssel, bánattal, dühvel fűszerezve. Huszonnégy évesen, pont akkor amikor úgy éreztem teljes az életem, betoppan az életembe egy ember. Egy ember és egy alkalmazás. Egy alkalmazás, ami megváltoztatta az embert. Egy ember, aki az életemet változtatta meg.

Vége volt az főiskolának, és amikor utoljára kiléptem a legjobb barátnőm társaságában az épület kapuján, Leila-ra pillantottam, majd egy bólintás után egyszerre kiáltottunk fel.

- Alig hiszem el, hogy vége! - kettőnk hangjára pár elsőéves felénk kapta a fejét, de amikor feltűnt nekik, hogy őket nézzük, zavartan elfordultak.

- Soha többé nem tanulunk!- kiáltottam, majd a tenyeremet Leila felé tartottam, aki boldogan adott egy pacsit.

- Soha többé! - kiáltotta nevetve és a főiskolát magunk mögött hagyva indultunk el a Phoenix-be. Phoenix egy nagyobb bár volt a Vespucci utca sarkán és elég híresnek számított az itteni egyetemisták körében. Igaz, Leila nem volt oda az ilyesfajta helyekért, de én egyenesen rajongtam a bárban lévő hangulatért, a fényekért és a zenéért. Ahányszor beléptem megcsapott az adrenalin kábító érzése, fülemben éreztem a sebesen lüktető véremet, agyamra valami furcsa bódító érzés szállt. Odabent lelassult az idő. Nem számított honnan jöttél vagy hogy hova mész. Nem számított, hogy szegény vagy gazdag vagy; nem számított, hogy fehér bőröd vagy barna bőröd van. Csak egy dolog számított: hogy ne számítson semmi.

A Phoenix nagyjából negyed órára volt az egyetem főépületétől. Leila hangos nevetésétől zengtek az utcák, de mégis halknak tűnt ahhoz a felszabadult érzéshez viszonyítva, amit akkor éreztünk. Mindkettőnk a nagybetűs Élet kapujában toporgott és már csak arra vártunk, hogy mikor tárulnak ki azok a hatalmas ajtók. Miután átléptük a küszöböt, megpillantjuk a felnőtt lét minden titkát, szépségét, báját és ezzel együtt az átkát is.

Pontosan délután négy óra múlott ötvenegy perccel, mikor ráléptünk a Phoenix padlójára. Kikerültünk egy tócsát, amiben valószínűleg valamiféle alkoholos ital gyűlt össze, és levágódtunk egy-egy bárszékre. A pultnál elég nagy volt a tolongás, mindenki a dübörgő zenét túlharsogva próbálta magára vonni a csaposok figyelmét. Az emberek szorosan egymáshoz préselődve próbáltak egyre közelebb nyomulni pulthoz. Pár ismerős arcot véltem felfedezni, amikor a legjobb barátnőm óvatosan megkocogtatta a vállamat.

- Ott van Logan - kiáltotta a fülembe és a bal kezével az említett fiú felé bökött.

- A sors fintora - jegyzem meg tömény utálattal a hangomban és gyorsan felkapom valakinek az italát, majd Leila kezébe nyomom. Leila és Logan ebben a bárban találkoztak először, amikor még elsőévesek voltunk és itt szakítottak végleg, amikor Logan itt csalta meg. Most, amikor az utolsó napunkat éljük egyetemistákként itt futunk össze. Külön, új barátokkal. Leila zavartan odintett az enyhén illuminált állapotban lévő fiúnak, de ő nem vette észre.