Elvesztett harc[BEFEJEZETT]

A jövő szele

Tervek a jövőre

(Bella szemszöge)

"Na milyen voltam?" -kérdeztem miközben őket néztem.

"Nagyszerű." -mondta Alice.

"Tényleg nagyon ügyes voltál kincsem." -mondta Esme meghatódva mintha csak egy szülő nézné az iskolában távolodó gyermekét.

"Szomjas vagy még?" -kérdezte Edward.

Csak lehajtott fejjel bólintottam hiszen ez az egy állat kevés volt arra hogy szomjamat oltsa.

"Na gyere akkor elkísérlek." -mondta szerelmem majd mellettem termet de most már mindent láttam. Ahogy neki indul, majd a ruhájánknak minden apró gyűrődése és persze természet fölötti arcát.

"Na mi akkor haza megyünk. Ha kész vagytok gyertek ti is." -mondta Alice vigyorogva majd eltűnt. Őt is lassan követték a többiek. Edward mellém sétált majd a fülemhez hajol és lágyan belecsókolt a hajamba.

"Mondtam már hogy nagyon szép vagy." -kérdezte Edward szenvedélyesen.

Éreztem hogy az arcom bizseregni kezd és csak lehajtottam a fejem és a földet néztem.

"Na gyere szerelmem. Keresünk neked valami táplálékot." -mondta és éreztem a torkomban az egyre nagyobb szomjúságot. Felnéztem gyönyörű arcára és csak bólintottam. Újra futásnak eredtem hiszen a vadászat miatt az összes szarvas elmenekült. Futottam és nagyon hamar megtaláltam a 4 szarvasból 2-t. Elrejtőztetem egy vastag fa törzse mögött és vártam a megfelelő pillanatot. Úgy tűnik megérezték a veszélyt mert újra neki iramodottak. Nem tétlenkedtem én is utánuk vettettem magam. Leterítettem az egyiket majd a fogaimat ismét a húsába vájtam. Edward most már velem vadászott és ő is leterített egy állatot. Most már értettem hogy miért nem engedte hogy megnézzem vadászat közben. Túl sok gyönyörűség volt ez. Most viszont furcsa birtoklási vágyat éreztem hiszen ő már az én szerelmem. A torkomon lefolyt az utolsó néhány csepp állati vér is és éreztem hogy a szomjam szinte megszűnt. Edward is végzett és amikor felpillantottam rám belenézhettem a gyönyörű most már méz arany tekintetébe.

"Na jól vagy? Szomjas vagy még?"

Csak megráztam a fejem.

"Oké akkor gyere menjünk haza. És próbálj meg nem lemaradni." -mondta és egy csibészes fél mosollyal ajándékozott meg majd eltűnt. Én is utána eredtem. Bevallom Edward tényleg nagyon gyorsan tud futni de szerencsére nem volt hatalmas előnye így hamar beértem. Nagyon kiegyenlített volt a verseny. Hol én mentem elől hol pedig ő de az estek nagy részében egymás mellett haladtunk. Egyszerre értünk el a Cullen házhoz ahol aztán megálltunk az ajtó előtti pázsítón.

"Szép menet volt Bella és tényleg jó gyors vagy." -mondta Edward de a légzése még mindig normális volt és a hangjában sem volt nyoma semmiféle szomorúságnak amiért nem ő nyert.

"Köszi de azért te sem vagy utolsó a futásból." -mondtam majd felmentek a házhoz vezető lépcsőn de hirtelen Edward előttem termett és kinyitotta nekem.

"Köszönöm." -mondtam miközben elhaladtam mellette.

A nappaliban ott ült mindenki majd mi is csatlakoztunk hozzájuk.

"Figyelj Bella?" -kezdte Alice zavartan.

"Emlékszel mi történt veled?"

Megpróbáltam felidézni magamban mi is történt de csak eleinte a tűzre emlékeztem majd beugrott minden. Igaz hogy vissza tudtam emlékezni de az emlékek nagyon homályosak voltak. Olyan volt mintha egy vastag fekete vászon át néztem volna mindent. Az emberi szemem szinte vak volt ám most már minden érzékem tökéletes lett. Láttam a baseballt majd a nomádok. Charlie megrémült arca majd a törés és végül semmibe meredő halott szemei melyekből eltűnt a fény.

"Charlie." -mondtam ki de természet felettien szép hangomba fájdalom és gyász vegyült. Hirtelen mellettem termett Esme, Rosalie és Alice és mind vigasztalni próbáltak.

Esme és Alice nyugtatni próbáltak míg Rosalie a hátamat simogatta. Ebben a percben nem akartam mást mint zokogni. Zokogni és sírni akartam de ahelyett hogy könnyek lepték volna el arcom ahelyett csak a szemem szúrt de más nem volt. Most jöttem csak rá hogy ez a test soha többé nem változik majd. Csak szenvedni és sírni akartam de csak hagytam hogy a szívem tehetlenül széttörjön. Meredtem bámultam magam elé és hagytam hogy minden széthulljon körülöttem. Edward odasétált elém, arca fájdalamas és megértő volt egyben.

"Bella tudom hogy nagyon fáj a hír de jól vagy?"

Bólintottam majd hatalmas levegőt vettem annak ellenére hogy nem volt rá szükségem. Tudtam hogy hiába fáj ennyire a hír annak ellenére tovább kell tovább kell lépnem hiszen a családom nem lehet addig boldog ameddig én boldogtalan vagyok. El kell búcsúznom tőle és utána le kell zárnom egy fejezettet hiszen azzal hogy most már én is egy vagyok közülük egy új élet kezdődhet de ebben a világban nincs helye szomorúságnak.

"Kell még egy kis idő ameddig feldolgozom de csak néhány hónapja hogy igazán vele voltam szóval rendbe leszek. Csak el kell búcsúznom tőle." -mondtam és a hangomban már csökkent a fájdalom.

"Sajnálom Bella de te 3 napig nem voltál magadnál és nekünk lépnünk kellett." -mondta Carlisle. Én csak felvontam a szemöldököm hiszen nem tudtam mire is gondol.

"Egész Forksban azt hiszik hogy téged és Charliet megölte egy medve. A testeket a hajnali órákban találták meg, a szemtanú azzonal mentőt hívott és közben próbált segíteni a testeken de már késő volt. Valószínűleg felfigyelhetek a hátsó kertből jövő neszekre mert kimentek és akkor az állat rájuk támadt." -mondta el az egész történetet Alice úgy mintha csak egy előre megtanult tökéletes szöveget mondana el.

"A temetés tegnap volt. És mivel mi nagyon közel álltunk hozzátok ezért mi fizettük az egész temetést." -mondta Rosalie. Mintha ez bármin segített volna. Azonban valami elkerülte a figyelmem. Valami ami nagyon fontos volt és mégsem jutott eszembe semmi. Majd minden beugrott mintha hirtelen fejbe vágott volna a felismerés.

"De ha azt hiszik meghaltam akkor nem kellene nekünk..."

De nem tudtam befejezni mert közben Edward szomorúan bólintott.

"Igen. El kell költöznünk." -mondta ki azt amire én is gondoltam.

Gondolom most mindegyikük azt várta volna tőlem hogy tiltakozzak és kérleljem őket arra hogy maradjunk de ehelyett csak néma csöndbe burkolózva bólintottam hiszen tudtam hogy ez az egyetlen megoldás. Ha itt maradunk akkor csak még nehezebb lenne az elválás és a felejtés ráadásul ha bárki észre vesz akkor bizony benne lennénk a slamasztikában. Minden ember úgy tudja halott vagyok és úgy tűnik tényleg eljött az idő hogy Forks ne legyen többé az otthonom. Csak bólintottam egyet majd felnéztem mindenkire. Mindenki szemében megértés és féltés ült.

"Csak még egyszer hagy menjek el a házunkba és utána mehetünk. Hova is?" -kérdeztem már nevetve.

Mindenki arcán halvány mosoly suhant át.

"Úgy terveztük hogy Londonba költözünk hiszen ott is hasonló az idő járás mint itt és már pár száz évtizeddel korábban is éltünk ott és már ismerjük a helyet szóval oda. Minden összepakolunk és addig te elmész majd együtt indulunk hajnalban." -mondta Jasper.

Én csak bólintottam majd az ajtó felé mentem.

"Várj Bella." -szólt utánam Edward.

Felém dobott valami és hála a vámpír látásnak és reflexeknek időben és elkaptam és láttam hogy ezek a Volvo kulcsai.

"Köszönök mindent." -mondtam majd kiszáguldottam az ajtón hogy aztán a garázsba mehessek. Bent Edward, Carlisle, Emmett és Rosalie kocsijai álltak. Beültem a szürke autóba hogy aztán gázt adva kilövelljek a garázsból. Az úton végig éreztem a már nem túl friss nyomokat de még annyira jók voltak hogy eljussak a célomig. Szerencsére a Nap most ment le így már nem sokan voltak az úton de akik mégis azok s figyeltek rám. Tövig nyomtam a gázt és mégis a sebesség miatt ahelyett hogy rosszul lettem volna most csak élveztem csak úgy mint Edward napfényre hasonlító illatát ami ellepte az egész kocsi belsejét. Nem telhetett el 10 perc máris a volt házuk előtt álltam és csak meredtem rá.