Elvesztett harc[BEFEJEZETT]

Epilógus

Epilógus

(Bella szemszöge)

Csak meredten bámultam a fehér emeletes házat ahol eddig éltem és ez volt az a hely is ahol minden széthullott. Szinte magam előtt láttam azt ahogy hónapok ezelőtt megérkeztem az önkéntes száműzetésem első napjára vagy ahogy Edwarddal megérkeztünk az első együtt töltött napunkról. De ahogy minden szép vissza játszódott előttem úgy azt is láttam ahogy Charlie rémült és értetetlen arccal néz rám miközben idegenek fogják le. Nagyot sóhajtottam majd kiléptem a sötétség ölelte utcára. Emberi szem számára láthatatlanul szálltam ki a kocsiból és mentem be a lakásba. Bent csak a néma csönd és a sötétség fogadott és persze a magányosság. Nem akartam felkapcsolni a házban a villanyt hiszen ha valaki erre járna és felfigyelne rá bárki is akkor abból elég nagy baj lehetne. Hála a vámpír látásnak azonban mindent láttam még sötétben is. Nagyon lassú léptekkel mentem be a konyhába és szinte magam előtt láttam magam és Charliet ahogy az asztalnál beszélgettünk és eszük a saját maga által fogott halat. Utam a nappaliba vezetett ahol láttam apámat ahogy ott ül a zöld ütött- kopott ágyon miközben épp a napi mecset nézi. Kifordultam a nappaliból hogy utána aztán felmenjek az öreg barna, nyikorgós lépcsőn. Ahogy fölfelé mentem nem lehetett hallani egyetlen egy nyikorgást sem. Fent szemben találtam magam apám és a saját szobámmal. Charlie szobája egyszerű volt. Egy barna ágy húzódott az ajtó melletti falnál, szemben vele egy ablak. Az ablaktól balra a sarokban egy ruhás szekrény állt. Ennyi volt az ösz berendezés. Mégis amilyen szegényes volt úgy tökéletesen jellemezte apámat hiszen nem volt ebben a házban egy átlag ember számára semmi értékes de ő mégis évtizedeken keresztül boldog volt itt. Minden helyzetben meg tudta találni a reményt és a boldogságot de mégis a halála nem lehetett sem nyugodt sem boldog. Azzal hogy én ide költöztem hozzá mindent megbolygattam számára. De mégis talán mos boldog lehet hiszen többé nem kell félnie semmitől sem. Odamentem a szekrényéhez és kinyitottam. Bent még ott volt a rendőrségi ruhája is ok mással együtt. Fekete egyenruhájának két vállánál ott díszelgett Forks város címere is. Végig húztam az ujjam a fekete anyagon melynek felülete durva volt mégis puha.

"Te egész életedben ezt a kis város védted és tudom hogy még a mennyekből is arra fogsz vigyázni hogy béke legyen itt. Te leszel majd eme kis város védelmezője. Köszönöm hogy ahogy erre a kis városra úgy rám is vigyáztál, de én nem tudtalak megvédeni önmagamtól. Mert ez voltam én. Az a kis jelentéktelen ember aki vonzza a bajt és aki megismert egy hatalmas titkot a világon. És most már én is része vagyok ennek a titoknak. Tudom hogy még legnagyobb álmaidban sem ilyen jövőt képzeltél el nekem de láthatod a sors egy nagyon furcsa dolog." -mondtam miközben egyetlen láthatatlan szót írtam a ruhára.

"Mindörökké."

Van olyan aki nem érti ezt az egy szót de van olyan is aki bizony tudja mit is. Elindultam a szobámba és magam mögött hagytam apám szobáját. Ahogy beléptem ismét magam előtt láttam valamit. Ahogy Edwarddal első közös napunk után fekszünk az ágyamon vagy ahogy minden nap az ő ölelő karjaiban alszok el. Minden kedves emlék. De azonban most azt is láttam ahogy záporozó könnyekkel az arcomon próbálom össze szedni a holmimat miközben Charlieval üvöltök az ajtón túl. Odasétáltam az ablakhoz és leültem a párkányra és úgy nézem a kinti sötét erdőt. Ahogy letekintek a hátsó kertre magam előtt láttam ahogy a nomádok lefogják apámat majd azt ahogy engem is elragadnak. Olyan sok minden volt az ami ide köt engem de akkor eszembe jut hogy ami ide köt azok a emlékek a régi életemet kötik ide. Más lettem mint aki vagyok. Egy új élet és egy új család vár rám és ez az ami számít. Ahogy még mindig az erdőt nézem lassan meglátom hogy egyre világosabb van. Hamarosan hajnalodik. Ideje lenne haza mennem. Nagyot sóhajt a megyek ki a szobámból egyenesen le a lépcsőn. Ahogy leérek újra vámpír sebességgel zárom be az ajtót és ülök be a kocsiba hiszen az emberek észre vehetnek még most is akár. Beindítom a motort mely dorombolva életre kell majd kifaroltam a ház elől és egyből nagyobb sebességre kapcsoltam. Az illatomat követve nagyon könnyen eljutottam haza. A ház előtt már ott álltak az autóink és a vámpír látásnak hála láttam hogy a lakásban sincs már holmi. Elértem a ház elé majd felléptem a lépcsőre és pár fok után beléptem az ajtón. Az egész nappali üres volt, a családom nem volt itt. Ahogy szólni akartam hirtelen mindannyian megjelentek előttem ék alakban. Két oldalt Jasper és Rosalie álltak, Jasper mellett Emmett, Rosalie mellett Esme állt. Az ék csúcsában Esme mellett Alice, Emmett mellett Edward állt és végül ő köztük Carlisle aki kezében egy fa dobozt tartott kezében. Csak felvontam a szemöldököm mivel nem értettem hogy mit is akarnak egészen addig ameddig Carlisle meg nem szólalt.

"Isabella Marie Swan. Egy éve annak hogy Forksba költöztél és ezzel mindent felborítottál. Edward és lassan mindenki megismert téged és amikor eljöttél hozzánk mi is megtudhattuk milyen is vagy." -mondta Carlisle.

"Kedves." -mondta Esme.

"Okos" -mondta Alice.

"Kétbalkezes" -mondta Emmett.

"Visszahúzódó." -mondta Rosalie.

"Szemfüles." -mondta Jasper.

"Megértő." -mondta Carlisle.

"És képes voltál elfogadni minket." -mondta Edward.

"És néhány nappal ezelőtt önmagad áldoztad volna fel mindannyiunkért. És most hogy egy vagy közülünk itt az ideje hogy megkapd ezt itt." -mondta Carlisle miközben kinyitotta a kis fa dobozt. Abban a Cullen család címeres bőr karkötője volt, ugyanolyan mint Edwardon.

"Köszöntünk a családban Isabella Marie Swan Cullen." -mondta miközben átnyújtotta a karkötőt. Én csak meredten bámultam a karkötőt és a családomat majd mintha egy ember lennének megöleltem őket. Miközben csak egy szót suttogtam.

"Köszönöm."

Ők csak mosolyogtak majd vissza öleltek. Percekig álltunk így össze ölelkezve majd elhajoltam tőlük. Carlise felém nyújtotta a karperecet én pedig elvettem tőle miközben mosolyogtam és felhúztam a karomra.

"Na ideje indulnunk." -mondta Alice.

Mindenki bólintott majd percek múlva már Forks város táblája felé mentünk. Elől ment Alice és Jasper a dzsippel őket követték Rosalie és Jasper a piros BMW-vel majd mi mentünk a Volvóval és a sor végén Carlisle és Esme a Mercedesek. Ahogy elhagytuk a város tábláját tudtam hogy eddig életem könyve bezárult és most az kéne mondanom hogy boldogan élünk míg meg nem hallunk de igazából nem. Nem tudhatom hogy mit is hoz majd számunkra a jövő, felemelkedést vagy bukást de azt az egyet tudtam hogy bármi is lesz ameddig mindegyikünk magunkat viseli a címert addig semmi baj nem vár ránk.

Vége!!