Ne fárassz!

~3~

Ahogy hallottam az ajtómat becsukódni, lecsuktam a zongorát és percekig csak néztem magam elé. Miki könnyeitől még mindig nedves volt az ujjam, amit beledörzsöltem a szoknyámba. Bevallom, kicsit sajnáltam, bár nem tudtam, mi volt az oka, hogy zongorázás közben elengedett pár könnycseppet. Nem is érdekelt az ok, csak az járt a fejemben, hogy mennyivel emberibbnek tűnt számomra. Felkeltem a zongorától és gyorsan kényelmesebb ruhákra váltottam az ünneplőmet. Mikor végeztem, Eszti elindította a zenét, így az egész ház tőle volt hangos. Már nem húztam fel magam rajta, hiszen megszoktam. Lesétáltam a lépcsőn, majd egyenesen az udvarra mentem ki. A konyhába nem akartam menni, mert anya vacsorát csinált és olyankor nem szereti, ha zavarják. Leültem az egyik kerti székre és felnéztem az égre. Naplemente. Talán sablonos, de én nagyon szerettem. Annyira imádtam, ahogy a lemenő nap sugarai lilára, narancssárgára és rózsaszínűre festik a felhőket. Csak ültem ott és a házból szóló zenét hallgattam, amikor eszembe jutott Miki. Helyes srác és ezek szerint érzései is vannak. De miért engedte, hogy embernek lássam a kemény nagymenő helyett.

- Lucifer- szólt Miki az ajtóból, amivel kizökkentett a gondolataimból.

- Luca!- szóltam rá határozottan.

- Nem. Mindenki így hív téged. Én máshogy akarlak, mert úgy ezer közül is megismered, hogy én szólok hozzád- na jó! Ez nagyon aranyos volt tőle. Elmosolyodva felnéztem rá és intettem neki, hogy üljön le hozzám.

- Találj ki valami mást. Így olyan, mint ha gonosz lennék- mondtam, miközben ő leült.

- Nem akarok. Én tudom, hogy nem vagy gonosz.

- De nem is ismersz. Honnan tudod, hogy nem vagyok gonosz?

- A szemeid kifejezőbbek, mint hinnéd- kacsintott, majd hátra dőlve a naplementére nézett- Holnap mikor vezetsz körbe?

- Első óra előtt. Lesz időnk bőven- visszanéztem az égre- Lesz veled órám holnap?

- Remélem. Jó lenne ismerős arcot is látni.

- Ebédszünetben a kórusteremben szoktam lenni. Akkor van próbánk.

- Kórus? Te tudsz énekelni is?- meglepetten nézett rám.

- Elég erős kifejezés, hogy tudok. Inkább úgy mondanám, hogy igyekszek.

- Kár, hogy a tehetséged meg van, de semmi érzelmet nem tudsz belevinni.

- Na!- besértődve néztem a szemébe, de láttam rajta, hogy megbánta, hogy ezt mondta.

- Talán kicsit nyersen fogalmaztam, de ez az igazság. Ha szeretnéd, tudok segíteni ebben. Remek adottságaid vannak zene téren is.

- Miért, még milyen téren?- ezen csak elvigyorodott és felállva visszament a házba. Éreztem, hogy ez valami perverz megjegyzés volt, de nem foglalkoztam vele. Már lement a nap, így kezdett hűvös lenni. Jobbnak láttam, ha én is visszamegyek. Már szépen meg volt terítve és apa is hazaért. Éppen Mikivel kezet fogott.

- Szia Luca!- köszönt fáradtan, én pedig odaléptem hozzá, hogy megöleljem.

- Szia apa! Milyen napod volt?- kérdeztem, de csak sóhajtott egyet és leült az asztalhoz. Anyára néztem, aki lenézett a földre. Nem tudtam, hogy mi történt, de próbáltam kizárni a negatív gondolataimat.

- Üljetek le vacsorázni- intett anya a fejével az asztal felé. 

- Hiro, te mellettem eszel- kiáltott Eszti az asztalnál ülve.

- Igen főnök- mondta Miki és engedelmesen leült a húgom mellé. Én velük szemben foglaltam helyet és a tányér mellé kitettem a telefonomat. Mindenki szedett magának a kajából és enni kezdtünk.

- Mondja Miklós, nehéz megélni a zenéből manapság?- tette fel a nagy kérdést apa. Miki megköszörülte a torkát, mert hirtelen érte a kérdés.

- Tudja, minden forint jól jön, de a rajongók fontosabbak. A legtöbb helyen, ahol fellépünk, nem kell belépőt fizetni. Vannak szponzoraink, meg persze boltunk is, ami jól megy- válaszolta Miki a lehető legilledelmesebben.

- Minden felkapott zenész elavul egy idő után. Mivel frissítik magukat?

- Hát én általában fürdök- válaszolta Miki kicsit megszeppenve, én pedig visszafogottan kuncogni kezdtem. Erre a válaszra apa ráncolni kezdte a szemöldökét.

- Nem gondolja, hogy ennél nagyobb komolyságot kíván ez a téma?

- Apa, hagyd. Hiro komolyan veszi a zenét, de közben van humora. Nem lehet mindenki olyan karót nyelt, mint te- mondta Eszti. Apa éppen kiakadt volna, amikor megszólalt a telefonom. Felvettem az asztalról és láttam, hogy Réka az.

- Felvehetem? Lehet, hogy fontos- anyára néztem, majd apára, akik összenéztek, majd félve bólintottak egyet.

- Persze- mondta anya, majd abban a pillanatban felvettem.

- Szia!- köszöntem a telefonba vidáman.

- Szia Luca!- köszönt vissza Réka remegő hangon, ami szokatlan volt tőle. A mosolyom azonnal eltűnt az arcomról.

- Baj van?- kérdeztem, majd nyeltem egyet.

- Szóval még nem voltál fent facebook-on.

- Nem. Miért? Réka mondd már, hogy mi van.

- Dani...- itt elcsuklott a hangja.

- Mi? Mi történt vele? Elköltözött?

- Nem.

- Másik iskolába ment?

- Nem.

- Akkor?!- kezdtem felemelni a hangomat.

- Meghalt- amint kimondta, a szívem kihagyott egy ütemet és szédülni kezdtem. Teljesen elfehéredve felnéztem Esztire. Összeszedtem minden erőmet, hogy elköszönjek.

- K.. Köszi, hogy hívtál.

- Nagyon sajnálom- suttogta a telefonba és letettük. A kezemből kiesett a telefon és anyára néztem.

- Fel mehetek?- kérdeztem, ő pedig szó nélkül bólintott- Elnézést!- néztem az asztalnál ülőkre, majd felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót és a zongorához ülve játszani kezdtem, ami éppen eszembe jutott. Nem figyeltem semmire, csak sorra ütöttem le a billentyűket. A dallam pont olyan zavaros volt, mint a gondolataim. Dani az az osztálytársam volt, akibe az első perctől fogva szerelmes voltam, de nem mertem neki elmondani. Megbántam azt a három elvesztegetett évet. Ha elmondtam volna neki, akkor nem kínzott volna azon az estén a gondolat, hogy "mi lett volna ha". Teljesen elmerültem a gondolataimban, így nem vettem észre, hogy zongorázás közben énekelni kezdtem.

"Mikor elfogy a hangom,
És senki sem törődik azzal már,
Hogy ez nem a maszkom és
Csak kínoz a fájdalom.
Megfagyott a lelkem,
Sose gondoltam volna,
Hogy ez vár rám.."

Csak eddig jutottam el, mert a zongorára dőlve sírni kezdtem.

- Ez gyönyörű volt- mondta Miki az ablakomban ülve. Felnéztem és letöröltem a könnyeimet.

- Hogyan jutottál fel?

- Találtam létrát- felálltam és odaléptem hozzá.

- Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni.

- Nem hagylak egyedül ilyen állapotban- mélyen a szemembe nézett és egy könnycseppet törölt le az arcomról.

- Köszönöm- suttogtam és megöleltem, ő pedig szorosan átkarolt. Percekig csak sírtam a vállán, így a pulcsija teljesen elázott, de nem szólt, mert tiszteletben tartotta, hogy abban a pillanatban szükségem volt egy alapos sírásra.