єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

1. 𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙 - Különleges

Alig álltunk meg a százhatvan-hármas számmal ellátott ajtónál, a lány bele is kezdett monoton, egyhangú mondandójába.
    – Ez lesz a te szobád. – kezdte. – A vacsora hétkor van. Az ebéd egykor. A reggelit majd hozzuk. A legalsó szinten van az étkező. – Unott szemekkel meredt rám, mint aki vár valamire. Kellet egy kis idő, mire rájöttem, hogy arra vár, bemenjek.

Nem volt olyan, mint otthon. Csendes volt, mint a tanyai házikóm, de kongott az ürességtől. Az ajtófélfákon nem sorakoztak karcolások, jelezvén milyen magas vagyok. A tapéta nem volt színes és ízléstelen, ahogyan azt még anyu szerette. Egyetlen állat hangja nem hallatszott be. Csak én voltam, a bevetett ágyam, a fehér falak, és két poszter a falon autókról.

Szomorúan sóhajtottam fel és léptem oda az ablakhoz, hogy beengedjek egy kis friss levegőt. Elhúztam a vajkaramellára emlékeztető függönyöket, de az ablakon nem volt kilincs. Nem volt nyitható. A kilátás pedig az üvegfalra tárult, mely olyan vastagon és olyan régóta állt ott takarítattlanul, hogy átlátni nem lehetett rajta.

Szomorkásan ledőltem az ágyra. A plafont nézve igyekeztem a történteket feldolgozni magamban.

Döntésre kellett jutnom; vagy ellenszegülök, vagy beletörődök.
Oldalra fordultam.
Pár perc leforgása alatt beadtak két idegen eredetű szert a szervezettembe és aztán azt is megtudtam, hogy itt fogok élni, míg meg nem halok.
Még szép, hogy ellenszegülök.
     – Kedves lakóink. – Szólalt meg a falra helyezett dobozból valaki hangja. – Új vendégeink sikeresen megérkeztek. Köszönjük türelmüket. Most már kijöhetnek.

A folyosó pillanatok alatt megtelt beszélgetésekkel, nevetgélésekkel, s az előbbi csendnek nyoma sem maradt.

Felültem az ágyamon, hogy kilessek, de mielőtt ez megtettem volna, az ágy rugózni kezdett, bennem meg megfagyott a vér. Nem én voltam a mozgás okozója. Valaki lefeküdt mellém.

Most ezt beképzeltem?

Lassan fordultam meg, de nem volt ott senki. Egy ideig bámultam magam elé és komolyan elgondolkoztam azon, hogy megbolondultam-e.
Megint megnéztem.
Az első dolog, amit felfedeztem, az két felemás színű szempár volt, körülbelül három centire az arcomtól.
Hangosan felsikítottam és leugrottam az ágyról. A fiú nyugodt arccal ücsörgött velem szembe.

    – Szia. – Intett, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna meg.

    – Mégis mi a fene van ezzel a nappal? – Keltem ki magamból, teljesen elvesztve az eszemet. A fiú vigyorogva figyelte a zavaromat, türelmesen kivárva, hogy rájöjjek ki is ő. – Várjunk... – Hunyorítottam – Te nem az a srác vagy, aki...
    – Csak, hogy leesett! – Tápászkodott fel, megállva szembe velem. – Örülök a találkozásnak, Arnold vagyok, a szobatársad!

     – Te komolyan úgy csinálsz, mintha nem találkoztunk volna az előbb? – Hátrálok egy lépést nem foglalkozva kézfogásra nyújtott kesztyűs kezével. – Az előbb... – Sóhajtva leengedte kezeit.
    – Az ellenszert kaptad meg arra az injekcióra, amit a Főnökasszony adott be neked. – Váltott komolyabb hangnemre. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a helyzet.
    – Volna néhány kérdésem.
    – Nem csodálkozom. – Huppant vissza az ágyra. – Szóval? Mivel kezdenél?
    – Mondjuk, hogy miért kell itt leélnem a hátralévő életemet?
    – A legjobb kérdést sikerült feltenned. – Forgatta meg a szemeit. – Fogalmunk sincs, miért vagyunk ide száműzve, de egy dolog biztos: mind természetfeletti erővel vagyunk megáldva.
    – Milyen hatással lett volna rám annak a nőnek az injekciója?

    – Az a nő a Főnökasszony. Gyere velem. – Állt fel ismét és indult meg a kijárat felé.
    – Nem válaszoltál!
    – Csak kövess! 
    – Hát... Oké.