Alig álltunk meg a százhatvan-hármas számmal ellátott ajtónál, a lány bele is kezdett monoton, egyhangú mondandójába.
– Ez lesz a te szobád. – kezdte. – A vacsora hétkor van. Az ebéd egykor. A reggelit majd hozzuk. A legalsó szinten van az étkező. – Unott szemekkel meredt rám, mint aki vár valamire. Kellet egy kis idő, mire rájöttem, hogy arra vár, bemenjek.Nem volt olyan, mint otthon. Csendes volt, mint a tanyai házikóm, de kongott az ürességtől. Az ajtófélfákon nem sorakoztak karcolások, jelezvén milyen magas vagyok. A tapéta nem volt színes és ízléstelen, ahogyan azt még anyu szerette. Egyetlen állat hangja nem hallatszott be. Csak én voltam, a bevetett ágyam, a fehér falak, és két poszter a falon autókról.
Szomorúan sóhajtottam fel és léptem oda az ablakhoz, hogy beengedjek egy kis friss levegőt. Elhúztam a vajkaramellára emlékeztető függönyöket, de az ablakon nem volt kilincs. Nem volt nyitható. A kilátás pedig az üvegfalra tárult, mely olyan vastagon és olyan régóta állt ott takarítattlanul, hogy átlátni nem lehetett rajta.
Szomorkásan ledőltem az ágyra. A plafont nézve igyekeztem a történteket feldolgozni magamban.
Döntésre kellett jutnom; vagy ellenszegülök, vagy beletörődök.
Oldalra fordultam.
Pár perc leforgása alatt beadtak két idegen eredetű szert a szervezettembe és aztán azt is megtudtam, hogy itt fogok élni, míg meg nem halok.
Még szép, hogy ellenszegülök.
– Kedves lakóink. – Szólalt meg a falra helyezett dobozból valaki hangja. – Új vendégeink sikeresen megérkeztek. Köszönjük türelmüket. Most már kijöhetnek.A folyosó pillanatok alatt megtelt beszélgetésekkel, nevetgélésekkel, s az előbbi csendnek nyoma sem maradt.
Felültem az ágyamon, hogy kilessek, de mielőtt ez megtettem volna, az ágy rugózni kezdett, bennem meg megfagyott a vér. Nem én voltam a mozgás okozója. Valaki lefeküdt mellém.
Most ezt beképzeltem?
Lassan fordultam meg, de nem volt ott senki. Egy ideig bámultam magam elé és komolyan elgondolkoztam azon, hogy megbolondultam-e.
Megint megnéztem.
Az első dolog, amit felfedeztem, az két felemás színű szempár volt, körülbelül három centire az arcomtól.
Hangosan felsikítottam és leugrottam az ágyról. A fiú nyugodt arccal ücsörgött velem szembe.– Szia. – Intett, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna meg.
– Mégis mi a fene van ezzel a nappal? – Keltem ki magamból, teljesen elvesztve az eszemet. A fiú vigyorogva figyelte a zavaromat, türelmesen kivárva, hogy rájöjjek ki is ő. – Várjunk... – Hunyorítottam – Te nem az a srác vagy, aki...
– Csak, hogy leesett! – Tápászkodott fel, megállva szembe velem. – Örülök a találkozásnak, Arnold vagyok, a szobatársad!– Te komolyan úgy csinálsz, mintha nem találkoztunk volna az előbb? – Hátrálok egy lépést nem foglalkozva kézfogásra nyújtott kesztyűs kezével. – Az előbb... – Sóhajtva leengedte kezeit.
– Az ellenszert kaptad meg arra az injekcióra, amit a Főnökasszony adott be neked. – Váltott komolyabb hangnemre. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a helyzet.
– Volna néhány kérdésem.
– Nem csodálkozom. – Huppant vissza az ágyra. – Szóval? Mivel kezdenél?
– Mondjuk, hogy miért kell itt leélnem a hátralévő életemet?
– A legjobb kérdést sikerült feltenned. – Forgatta meg a szemeit. – Fogalmunk sincs, miért vagyunk ide száműzve, de egy dolog biztos: mind természetfeletti erővel vagyunk megáldva.
– Milyen hatással lett volna rám annak a nőnek az injekciója?– Az a nő a Főnökasszony. Gyere velem. – Állt fel ismét és indult meg a kijárat felé.
– Nem válaszoltál!
– Csak kövess!
– Hát... Oké.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔
ФэнтезиMiután kiderül a döbbenetes tény, hogy Írisz további napjait nem egy kicsinyke tanyán kell leélnie, hanem a helyen, ahová erőszakkal teleportálták el, döntést kell hoznia: Vagy ellenszegül, vagy beletörődik. Csakhogy amint döntésre juthatna, egy kül...