єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

15. 𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙 - Áruló

Olivér

    A folyosó síri csendbe burkolódzott, egyre sötétebb lett, ahogy előrefele gyalogoltam. Bár maga a hideget nem éreztem, biztos voltam benne, hogy a levegő a mínuszhoz közelít. Nem látszódott a leheletem. Arra számítottam, hogy a menetelés közben összefutok néhány farkasba bújt alakváltozatóval, de helyette másra lettem figyelmes. Halk pityergések, motoszkálások és suttogások jöttek a sötét sarkokból és a különböző elágazások mélyéből. Mintha minden fal élt volna és attól félnének, ütött az órájuk.

Lények. Menekülő, gyenge lelkek, akik félnek a haláltól, akiken valamilyen okból kifolyólag nem hatott a szer vagy egyszerűen elkerülték az oltást. Szánalmas.

Nem féltem. Hogy a magas erő-e az oka, vagy más, azt nem tudom. Még akkor sem remegett meg a gyomrom, mikor hullák tömegét találtam meg fetrengve a saját mocskukban, a könyvtár alaksorában. Minden ázott a vértől és a halál szagától. Egy fiatalabb lány szólongatta a párját, de a teste már régen kimúlott.

    – Már meghalt. – mondtam. A lány könnyes szemekkel nézett fel rám.

    – Megöltek mindenkit! – hebegte zavaros tekintettel. – Valahogy idejöttem, összegyűltünk, meghaltak, hogy ő tiszta maradjon!

     – Egy szavadat nem értem. És nem is érdekel. Merre mentek?

Remegő ujjakkal mutat az öreg könyvespolcok felé. Kettétörve roskadozik, jól látható, hogy valaki széttörte, hogy tovább mehessen a folyosón. A lány tovább beszélt valami hatalmasról és veszélyesről, de eszemben sem volt végighallgatni.

Csak Mara számít. Ő legyen jól, meg legalább 2 elfogott erős lény, és a segítségükkel kijutunk innen.

    – Ott van! Arra szalad! – kiabálta valaki nem is olyan messziről.

Bingó.

Amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem a hang irányába. Pontosan azt láttam, amire szükségem volt. Angyalka harcolt néhány őrrel, de mire oda értem, mind elterült a földön.

    – Lám, lám! Csak nem a madárhátú?

    – A fenébe, már csak te hiányoztál! – Feszült meg minden porcikája a látványomra. Komolyan mondom, élveztem a reakcióját.

    – Mi történt a szárnyaiddal? Kicsit hiányosak a tollaid!

    – Nincs időm a csacsogásra, meg kell találnom a többiket! Ó és egy jó tanács; Ne menj tovább. – Sietett el mellettem, de én csak vigyorogva megfordultam.

    – Milyen többiek? – A kérdésemre megtorpant, visszasietett hozzám. Megfogta a vállaim és ijesztő tekintettel elkezdett beszél.

    – Azonnal mond el...

    – Ne parancsolgass nekem! – Löktem el magamtól. Az egész itt tartózkodásom alatt, talán most kezdett el a leggyorsabban dobogni a szívem a rémülettől. – Ne merészelj olyat csináltatni velem, amit én nem akarok!

    – Hol vannak a többiek? – Ismételte meg ezúttal nem varázslattal teli szavakkal.

    – Emese, Arnold és Lisa valamennyivel mögöttem, a folyosó egyik eldugott szegletében itatják az egereket.

    – Ezt mégis hogy érted?

    – Nora meghalt.

Írisz arca eltorzult a fájdalomtól.