єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

𝟪. 𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙 - Jég helyzet

Már délután volt, amikor felmásztunk a létrán a titkos helyünkről és megindultunk a hatalmas épület felé. Lassan sétáltam és gondolataimba merülve néztem lépteimet, ahogyan egy-egy fűcsomót lelapítanak. Armin szavai jártak a fejemben, és az, ahogyan mondta őket. Tényleg pihennem kéne? Tényleg felkéne hagynom a kutatásaimmal egy kisidőre? De hát, a szökés vészesen közeledik, szinte biztos, hogy nem lenne időm az egész könyvtárat átkutatni! Az ujjaimat tördeltem, ami mostanra durva szokássá nőte ki magát, amikor valamin idegeskedtem vagy agyaltam. Már fájtak a porcok és fogadni merek, pirosabb is lettem a felkarom annak folyamatos marásától. Igazából tudat alatt csináltam, így csak akkor vettem észre, mikor Arnold felvette velem a tempót és fej-fej mellett haladva felhívta rá a figyelmet.

   – Mostanában sokat tördeled az ujjaid. Minden rendben? – Barátságosan rá mosolyogtam és a hátam mögé rejtettem a kezem, mintha bármit is érne ez a mozdulat.

   – Persze, minden rendben! – Eléggé levoltunk maradva a többiektől, így senki nem hallhatta a szócserénket. Nem lett volna kellemes, ha rájönnek arra, készülök valamire. Ép elég gond volt az is, hogy Arnold elkezdett sejteni valamit. Megvakarta a tarkóját és újra rám sandított.

   – Mi jót tervezel a nap hátralévő részében?

   – Semmi érdekeset. Talán Emesééknél tartanék egy ottalvást. Miért?

   – Ó! Semmi, nem fontos.

   – Na, most már felketted az érdeklődésem! – Torpantam meg a bejárat előtt és az útból félreállva bátorítóan felé néztem.

   – Arra gondoltam... – Hüvelykujját farmerzsebébe csúsztatta. – ... hogy a múltkor... na jó, kábé egy hónapja, mielőtt megtámadtak a folyosón, elhívtalak egy sétára...

   – Bakker teljesen kiment a fejemből! – Csaptam a homlokomra és lelkiismeret furdalásom támadt. – Ne haragudj!

   – Á! Semmi baj, igazából azt gondoltam, elhívlak megint, de ha te inkább a lányokkal lógnál azt is megértem!

   – Nem-nem! Még meg sem kérdeztem őket, szóval nyugodtan sétálhatunk!

   – Biztos nem gond? – Nézet rám gyanakvón, de egyszerre játékosan is.

   – Nem! – Mosolyogtam.

   – Szuper! Már közel két hónapja vagyunk szobatársak, de még nem nagyon adtunk időt egymás megismerésére...

   – Hé, galamb! – Össze rezzentem az egyértelműen nekem szegeződő megszólítástól. Lassan fordultam meg, és pontosan azt láttam, akitől tartottam. Oliver és csapata támasztották a falat, de miután rájuk pillantottam meg is indult a jégcsapcsávó felém. – Úgy látom, élsz és virulsz. – Torpant meg két méterre tőlem. – Sajnos. – Tette hozzá, mire mögötte felkacagtak, kivéve Marát.

   – Hogy mered... – Szorult ökölbe Arnold keze.

   – Óh, szia! Észre se vettelek.

   – Oli, már megint miért csinálod ezt? – A lány előrébb lépett és megragadta a fiú karját. – Ne csináld. – Lerázta magáról Mara érintését és ismét rám pillantott.

   – Szépen túlélte a szárnyad a vágásom. Kicsit sajnálatos, hogy erre használtam az energiám, de mondjuk mit is várunk egy ilyen szörnytől, mint te?

   – Na, azonnal álljál le! – Emelte fel a hangját Arnold.

   – Miért mi lesz? Megversz a félvér parancsára? – A lábam elé köpött, mely amint a földre ért, megfagyott. – Egyet ütök és két évre halálra fagysz.