єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

2. 𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙 - Kietlen

    – Titkos hely? – Lepődtem meg. A hatalmas épületet megkerülve számolt be nekem Arnold egy bizonyos földalatti bunkerről.
    – Így van. Rengeteget dolgoztunk vele. Évekbe telt, de sikerült. – Volt valami szomorú a hangjában, ami akaratom ellenére is kíváncsivá tett. Nem mertem rá kérdezni. - Az ellenszerhez szükséges hozzávalókat odalent halmozzuk fel, így senki nem veszi észre.  
    – Említettetek valamit, amiből kevés van. – Érdeklődtem burkoltan. Arnold kapcsolt, majd bólintott.
    – Ez egy nagyon ritkán nyíló virág. Szerencsénkre pont volt belőle itt, ám nagyon kevés. – Ebben a pillanatban megtorpantunk. Nem figyeltem eléggé oda, és a Nóra névre hallgató lánynak ütköztem.

Olyan szemekkel nézett rám, mint aki meg akar ölni. A szavam elállt és mire kapcsolhattam volna, elszalasztottam lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek. Volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem bír. A legrosszabb, hogy fogalmam sem volt, mit ártottam neki.
A földben egy hatalmas luk volt, lefelé pedig létra vezetett. Lassan megindultam én is. Nagyon sötét volt és enyhén csúszósak voltak a fokok. Nagyon figyeltem, hogy óvatosan lépjek, nehogy ráessek az alattam mászó Emesére. A szobában már nagyban falatoztak, mikor leértem. Emese már is két szájra tömte a kenyeret.
    – Jó étvágyat! – Ricsi felém nyújtott egy tálat, de én ingattam a fejem, hogy nem kell.
    – Nem eszel? – Vonta fel egyik szemöldökét csodálkozva.
    – Nem szoktam. – Vontam meg a vállam és úgy döntöttem leülök mellé. Valami szöget ütött a fejembe.
    – Ricsi..? – Szólaltam meg és a raszta hajú fiú felé fordultam. Egyébként Ricsi végtelenül rendes srácnak tűnt, így tőle megmertem kérdezni azt, ami piszkálta a csőrömet.
    – Igen?
    – A bemutatkozásnál egyedül a te képességedet nem tudtam meg. Szóval... Mi a te különlegességed? – Erre mintha egy kicsit elkalandozott volna, bár nem igazán tudom, hogy mi lehetett ennyire elgondolkodtató abban, amit mondtam.
    – Hát különlegességnek annyira nem nevezném. Te vagy az, aki különleges. – Mosolyodott el, én meg valahol elraktároztam magamban ezt az bókot (?). – Az én képességem kívülről nem túl feltűnő és talán soha nem is tudom meg, hogy van egyáltalán, ha nem hoznak el ide. Immunis vagyok a rosszakaratú szerekre és kicsit jobban értek ezeknek a felépítéséhez, mint egy átlagember. – Csodálkozva néztem rá.
    – Tehát neked köszönhető, hogy nem vagyunk megtévesztve? Hogy nem erőltetnek ránk olyan dolgokat a tudtunk nélkül, amit egyébként nem akarnánk? – Tátottam el a szám. Mintha enyhén elpirult volna, majd bólintott. Abbahagyta a falatozást, majd feltápászkodott. Nóra is felállt, akit egészen idáig észre sem vettem. Bizonyára az egész beszélgetésünket hallhatta. Mindketten megindultak, de a lány egy pillanatra megtorpant.
    – Ki fogunk innen jutni. – Mondta határozottan és Ricsi után futott.
Meglepődtem a kedves és gyengéd hangján. Elsőnek hallottam és olyas fajta volt, mely a legszebb dalokat tudta elénekelni.

    – Látod? Befogadó egy csapat. – Ült le mellé Arnold.

    – Valóban. – Mosolyogtam rá.– Most már nagyjából értem milyen helyzetben vagyunk. Szeretnék köszönetet mondani, amiért nem hagytad, hogy láthatatlanul megbetegítsenek egy idegen helyen. Köszönöm.

    – Igazán nincs mit. Bár részben a te érdemed is.

    – Ezt hogy érted?

    – Ha nem mentél volna be a mosdóba, nem tudtam volna beadni.

    – Ez igaz. Minden újonnan érkezőnél ott vársz, hátha bemegy valaki?

    – Igen, bár Nóra ellenzi a dolgot. Szeretné, ha minimálisra csökkentenénk az ellenanyag használatát, mert a készlet kezd hiányossá válni. Szerintem viszont mindenkinek jár egy esély.