єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

𝟨. 𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙 - Áll a bál

Az első gondolatom az volt, hogy mindjárt rám támad és letépi a szárnyamat a helyéről. A rémülettől magasba emeltem hatalmas tollaimat, a lámpa fényét eltakarva, árnyékot vetítettem az idegenre. Az lett volna a forgatókönyv szerint, hogy mentegetőzve eliszkol, de meglepettségemre hatalmas mosoly húzódott szét arcán és tapodtat sem mozdult.

   – Igen, már biztos te vagy az. Elképesztő. – Szinte csillogó szavakkal mondta ezt ki. Mint egy béna vicc, úgy mértem végig ismét.

   – Mit akarsz, és honnan tudod, ki vagyok?

   – Egy Arnold nevű tag említett meg téged. – Felszaladt a szemöldököm a homlokom. H-Hogy Arnold? Mégis mit mondott rólam és... – Mielőtt rákérdeznél, ellenszerezve is vagyok. – Bohókásan körbe fordult, mintha bármit is láthatnék, ami ezt bizonyítaná. Ám csak akkor tudhatott az ellenszerről és Arnoldról, ha valóban megtörtént a méregtelenítés.

   – Tehát? Mit szeretnél? – Motyogtam, és óvatosan letettem a mögöttem lévő asztalra a könyvet. A smaragd szemű egyből kiszúrta a mozdulatomat.

   – Csak nem K.L.-től olvasol? – Alig kellet rápillantania, hogy rájöjjön.

   – Te olvastad...

   – "Királyt halva látni lehet, ám emléke fent ragad" – Idézte pontról pontra. Elképedt arcomat látva hozzátette: – Mindegyik irományát. És, hogy válaszoljak az előbbi kérdésedre... Arnold igen csak kitért külsőd leírására, így nem volt különösen nehezebb dolgom rájönni, ki is vagy. Bár, azt hittem réges-rég megöltek. - Úgy mondta ki ezeket a szavakat, mintha rég nem látott barátok volnánk.

   – Várj, micsoda? Hogy érted, hogy ki vagyok? – Hatalmasat sóhajtott, majd lerogyott egy közeli babzsákra. Kisvártatva én is helyet foglaltam egy másikban, mert nagyon úgy tűnt, addig nem folytatja, míg kényelembe nem helyezem magam.

   – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két bámulatos lény; Egy nő, fehér és egy férfi feketeszárnyakkal. Nagyon szerették egymást, ám a törvény szerint „A menny és az alvilág angyalai nem találkozhatnak!"" A két felnőtt nem törődött a szabállyal. Született egy lányuk, aki félvérként jött a világra. A két felnőt, akik immáron szülőkké váltak, későn jöttek rá a helyzet sürgőségére. Minden félvér különböző, koromfekete és hófehér szárnnyal rendelkezik, ám csak egy bizonyos kort betöltve jelennek meg. A törvény úgy írta, hogy minden szabályszegőt ki kell végezni a gyermekkel együtt, így, hogy ne derüljön ki a törvényszegés, berakták a kislányt egy intézetbe, reménykedve sosem derül fény a titokra. A nevelő szülei mit sem sejtve szerették és nevelték a kislányt. – Tartott egy kis hatásszünetet, hogy felfogjam a történetet, majd folytatta. – A gondviselők egyik nap elmentek dolgozni. Útközben megállították őket, és megfenyegették. "Ha nem mondják el, kik az igazi szülei a lánynak, kivégezzük önöket" A két felnőtt tényleg nem tudta, így éppen azon a napon és pillanatban, mind a ketten gyilkosság áldozatai lettek. Megölték őket, de mindenki úgy tudta az ügyet, hogy autó baleset volt. A lány is ezt hitte, aki...

   – ...Én vagyok. – Fejeztem be a mondatott abban reménykedve, megcáfolja az állításomat.

   – Igen. – Suttogta, mire fájdalmasan lehunytam szemeim. Hatalmas, kövér könnycsepp gurult le az arcomon. Miattam haltak meg!

   – Honnan tudod ezeket az információkat? És mégis ki vagy te? – Sírtam és a körém kerített szárnyaim mögül néztem vissza rá. Fájdalmas arccal rám mosolygott.

   – Az én szüleim haltak meg a "balesetben".

A döbbenettől levegőt is elfelejtettem venni. Az ő szülei, az én nevelőszüleim? Egyszerre túl sok volt ez nekem. Az elmúlt időben - amit itt töltöttem - annyi új információ került a birtokomba, hogy érzelmileg nem győztem felfogni. Abban a pillanatban, ahogyan a szinte világítózöld szempárba meredtem lefagyott bennem valami. Nem tudtam, mit szóljak, mit reagáljak. Ajkaim résnyire nyíltak, pislogás nélkül, lassan, oldalra pillantottam, majd újból a pár perce megismert fiúra néztem.