Túlélők

3. Kal

Beléptem a fürdőszobába, ami még mindig használható volt. Meglepő, tudom.

Csak néhány nő volt közöttünk, így nem kaptunk saját fürdőszobát. De nem volt nagy gond, mert itt nem volt zuhanyzó, csak vécé és csap. Mindkettő szörnyen piszkos és undorító, de legalább volt valamink, és nem kellett kint végeznünk a dolgunkat, ahol befagyna a seggünk abban a pillanatban, hogy lehúzzuk a nadrágot.

Renyt bent találtam, épp az arcát mosta, ügyelve arra, hogy ne érintse meg a zúzódást, amit adtam neki, a jobb szeme körül.

Kicsit elmosolyodtam ezen a látványon. Büszke voltam magamra, nem volt értelme tagadni. Elég jó harcos lettem az állandó vereségeknek köszönhetően. Az első naptól kezdve, amikor csatlakoztam hozzájuk, sajátjukként kezeltek, ami birkózást jelentett. Az elején mindenki megvert - igazából elég csúnyán -, de én tovább folytattam. Figyeltem a mozdulataikat és gyakoroltam. Véres, fárasztó és kemény időszak volt, de teljesen megérte. Néhány hónap múlva elkezdtem nyerni, de soha nem hagytam abba a tanulást. Még mindig megnézek minden harcot, és figyelem a többiek taktikáját, gyengeségeit és erősségeit.

Reny észrevette, hogy valaki megzavarta, és felnézett. A tekintetünk találkozott a törött tükörben, a gyűlölet és megvetés tisztán látszott az arcán.

Nem szóltunk semmit. Csak bementem az egyik vécébe, nem törődve vele.

Kicsatoltam az övem és letoltam a nadrágom, majd levegőért kaptam a belső combom láttán, ahol világoslila ujjlenyomatok váltak láthatóvá. Lágyan megérintettem őket, és óvatosan nyomást gyakoroltam a bőrömre, hogy teszteljem, mennyire fáj. Nem volt éles fájdalom, de felszisszentem.

Ahogy leültem, a kezembe rejtettem az arcom, és megpróbáltam leküzdeni a mindent elsöprő érzést. Nem igazán a fájdalom volt az, amitől majdnem elsírtam magam, hanem a szégyen. Szégyelltem magam, hogyan hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Újra! Őszintén szólva, mostanra már hozzá kellene szoknom ehhez, ez az egyetlen élet, amit ismertem. Az első alkalom volt a legrosszabb. Régen volt, de még mindig emlékszem, mintha tegnap történt volna. Egy barátom kért meg, hogy segítsek egy barátjának, akinek jelentéseket töröltem a rendőrségi adatbázisból. Ez a barátja házas ember volt, gyermekekkel és fényes politikai jövővel. Nem tudom, hogyan történt - azt hiszem, az agyam blokkolta a traumát -, de pontosan tudom, mit éreztem. Borzalmas volt. Féltem beszélni bárkivel, gyengének és szánalmasnak éreztem magam, mintha senki sem hinne nekem. Soha nem beszéltem senkinek az esetről. Először nem akartam elfogadni, hogy valóban megtörtént, azt hittem, csak kitaláltam a dolgokat, és talán én is akartam a dolgot, és jeleket küldtem neki. Aztán egy idő után tovább léptem, és soha nem akartam emlékezni rá. Aztán jött a háború és a világvége, én pedig a bandába találtam magam. Ezek az emberek nem kedvesek, de megvédenek, és cserébe megadom a férfiaknak, amit akarnak. Már senkit sem érdekel, hogy mi történik velem, és minden nővel.

Az egyetlen módja annak, hogy túléljem, ha mélyen eltemetem az érzelmeimet, és soha nem hagyom, hogy felszínre kerüljenek. Egész életemben ezt csináltam, és ezen a ponton nem is tudom, hogy vannak-e valódi érzéseim.

Vettem néhány mély lélegzetet, hogy visszanyerjem az irányítást a testem felett, visszahúztam a nadrágomat és kiléptem a fülkéből.

A szoba üres volt, nem is hallottam, amikor Reny elment. Elfordítottam a csapot, és a kezemet a jéghideg víz alá tartottam. Lehajoltam, hogy megmossam az arcom, majd visszaemelkedtem, hogy belenézzek a tükörbe. Az arcom egy kicsit vörös volt, de érzelemmentes. Én pont így szerettem, rideg és közönyös. Ha megmutatod, mit érzel, az gyengeség, és a gyengeség azt jelenti, hogy árthatnak és elpusztíthatnak! Eleget szenvedtem, nem hagyhattam, hogy ez még egyszer megtörténjen!