Túlélők

11. Kal

- Maradj a közelemben – mondta David, miközben felsegítette rám a golyóállómellényt, majd a kertben a csuklómra kattintotta a bilincset.

A konvoj indulásra készen állt. Motorok és autók sorakoztak az iskola előtt, a katonák az utolsó ellenőrzéseket végezték.

Néhányukkal találkoztam az elmúlt két napban, és teljes képet kaptam a felszerelésükről. Nem gondoltam volna, hogy ilyen arzenáljuk van, de még így sem láttam sok esélyt a sikerre.

Egy egész katonai bázist próbálnak elfoglalni! Ez őrület!

- Indulás, emberek! – kiáltotta parancsnokuk a sor elejéről.

David gyorsan felsegített az átalakított iskolabuszra, majd követett. A motor beindult és már indultunk is.

Az ablakokat fémlemezekkel erősítették meg, az üléseket eltávolították, csak a vezetőét hagyták, ahogy volt. Hátul mindkét oldalon padokat szereltek a padlóhoz, így középen több hely maradt a rakomány számára.

David csapatával utaztam, ami egykori tűzoltókból és rendőrökből állt.

Észrevettem, hogy az ellenálláson belüli csapatok nem igazán keverednek. Néhányan csak katonák vagy civilek. Mack egysége például mind fiatal felnőttekből áll, akik - az elmondottak alapján ítélve - elég őrültek ahhoz, hogy hajmeresztő akciókat hajtsanak végre. Ez a hat ember, akik itt vannak velem, középkorú férfiak és nők, visszafogottabbak, de nincs kétségem afelől, hogy ha muszáj, bármit megtesznek.

- Körülbelül másfél óra múlva érkezünk meg, ha minden a terv szerint halad – közölte velünk David. - Azt akarom, hogy pontosan azt tedd, amit mondok! – fordult hozzám. - Te vagy ma az értékes rakomány.

Forgattam a szemem az "értékes rakomány" kifejezésen. Egyáltalán nem szeretem ezt a helyzetet. Inkább lehajtott fejjel, megpróbálok túlélni a lehető legkevesebb figyelemmel, mint egyenesen az ellenség karjaiba futni. Most már nagyon sajnálom, hogy beleegyeztem, de ki tudja, mikor kapok még egy esélyt a kijutásra.

- És mikor fogod ezt levenni rólam? - emeltem fel a kezem.

- Amikor Preston megengedi. Nem akarja megkockáztatni, hogy megszökj vagy bántsd az embereinket.

- Ó, hűha! Nagyon félhet tőlem! - nevettem -És hogyan védjem meg magam?

Rám nézett.

- Ezért vagyok én itt – válaszolta egyszerűen.

Csodálatos.

Hátra fordultam, hogy a tájat nézzem a velem szemben ülő szakállas férfi morcos arca helyett. Nem azt mondom, hogy a természet szebb volt, de mégis más.

November végén jártunk, a levelek már lehullottak, a mezőt köd borította, sok villanyoszlop eltört és a vezetékek leszakadtak. Kiégett autók az út szélén, hátrahagyva, elfeledve. Szerintem még egy bomló holttest is hevert az autók között.

Egy szarvascsorda futott vissza az erdőbe, amikor elhaladtunk mellette, és ez annyira normális volt, hogy szinte el sem hittem. Az állatokat nem érinti a háború, mégis egyre kevesebbet látni. A fegyverek hangja nyilvánvalóan megijeszti őket, és visszahúzódnak a vadonba. Kivéve a varjakat. Azok mindenütt ott vannak, és alig várják, hogy megkóstolhassák a holttesteket.

Undorító lények!

A főútról letérve a konvoj szétvált, és megálltunk valahol az erdőben. Kiszálltunk a buszból, és amíg David a rádión konzultált a többi csapattal, engem a szakállas férfira bízott, hogy tartson szemmel.