Összetört szív ~completed~

9.rész

A nap hátrelevő részében csak élveztük, hogy kényesztetnek. Erre a kis időre minden problémámat elfelejtettem és csak relaxáltam. A telefonom kikapcsoltam, hogy senki se zavarhasson.

Amikor már későre járt, Lau kifizette a doogokat, és hazafele vettük az irányt. Így gyalog kb. fél óra volt az út. Csendben sétáltunk mikor észre vettem, hogy már meg is érkeztünk. Viszont nagyon furcsának találtam, hogy a szobámban ég a villany. Eléggé rossz előérzetem támadt.

-Hé Lau! Mennyi az idő?-pillantottam rá.

-21:20 miért?-kérdezte.

-Anyának még nem nagyon kéne itthon lennie...és ég a villany-mutattam az ablakom irányába.

-Biztos csak égve hagytuk.-legyintett egyett.

-Remélem-mondtam és gyorsabban kezdtem lépkedni.

Az ajtó elött megálltam és sóhajtottam egy nagyot. A kulcsot a zárba raktam és elfordítottam. Hangos kattanással jelezte, hogy nyitva van. Beléptem. Semmi különös...minden ugyanúgy volt mint ahogy itt hagytuk. A konyhába vettem az irányt, semmi, ott sincs semmi. Ez kezd elég fura lenni. De lehet, hogy csak túl parázom a dolgot és tényleg csak véletlen égve maradt a lámpa.

-Nikiii elmegyek csinálok magamnak egy forró fürdőt-jött be a konyhába.

-Oki a lentibe?-kérdeztem.

-Aha. Te meg addig a fentibe jó?

-Dik hát te sem vagy normális de te tudod oké-válaszoltam.

Lau elment fürdeni, én meg úgy döntöttem le kapcsolom a villanyt a szobámba és gyors le tusolok.

Fel lépkedtem a lépcsőfokokon és kitártam az ajtót.

Ott volt. Az ágyamon ült és nézett ki az ablakon. Az érkezésemre fel kapta a fejét és szemembe nézett. Csak álltam és fel sem tudtam fogni, hogy itt van. Újra, a szobámban, és néz. Körül néztem, hogy mégis hol jöhetett be. Az erkély ajtó résnyire nyitva áll. Hát persze...régen is mindig ott jött fel...Azóta azt az ajtót is zárom. Ezért nem értem, hogy jutott be. De most itt van, ott ül és engem néz. Ledermedve állok mikor elém lép. Méllyen a szemembe néz és megszólal:

-Szia...

-Hogy jöttél be?-kérdeztem halkan.

-Az most mind1.

-Mit akarsz?-sütöttem le a szemem.

-Újrakezdeni ami kettőnk között volt-mondta édesen miközben finoman állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy gyönyörű kék szemébe nézzek.

-Én nem akarom veled újrakezdeni-lábadt könnybe a szemem.

-Csak had magyarázzam meg-kérlelt.

-Nem kell...-csuklott el a hangom és már potyogtak a sós könnycseppek.

-Nee.. Ne sírj-húzott szorosan magához.

Érintésétől megborzongtam.
Annyira jól esett közelsége, az érintése az ölelése. Hiányzott az illata az ölelése a kedves szavai az, hogy kicsimnek hív vagy az, hogy mindig a hajamat piszkutálta, miközben tudta, hogy utálom ha valaki hozzá ér a hajamhoz. Szóval rohadtul hiányzik...

De ez nem helyes...
Fél éven keresztül egy szót sem váltottunk...semmit! Ott haggyott!! Egyedül!! Padlóra küldött! ELHAGYOTT!

-El kell menned!-szipogtam.

-Nem hagylak itt!

-Hazudsz... Menj el kérlek-bontakoztam ki az öleléséből.

-Tudom, hogy nem akarod, hogy elmenjek!-nézett a szemembe.

-De...menj el!!-még, hogy azt akarom, hogy elmenjen, hát én tiszta bolond vagyok...

-Most te hazudsz-mosolyodott el féloldalasan.

-Kérlek menj el!-mutattam az erkélyre.

Végig vezette tekintetét kezemen. Ledöbbenve àllt elöttem.

Ugye...nem?-kérdezte sokkoltan.

A kezmre néztem. Basszus. Basszus. Basszus. Miért nem raktam rá alapozót?? Kurva életbe...

-Nem lényeges...már nem az...csak menj el!-raktam a hátam mögé kezem.

-Nem lényegees? Hát te bolond vagy? Miért?-lépett közelebb.

-Szerinted miért?-sütöttem le a szemem.

-Miattam?-kerekedtek ki szemei.

-Uhum...Mostmár tényleg menned kéne...

-Ha megigéred, hogy holnap elmagyarázhatok mindent!!!-mondta.

-Nem ígérek semmit...

-Attól én még elfogom mondani-mosolygott és egy csókot lehelt homlokomra.

-Menj el...-suttogtam.

-Szia Niki!-mondta és lemászott az erkélyről.

El sem tudom hinni, hogy itt volt és és és...nem...nem...nem és nem!! Nem bízhatok meg benne! Akármit is mondd magyarázat képp. Nem lehet...