Összetört szív ~completed~

14.rész

A hideg padlón rá jöttem arra, hogy senkinek nem jelentek semmit. Senkinek nem vagyok fontos. Mindenkinek csak teher vagyok. Mindenki el van nélkülem is. Kihasználtnak és jelentéktelennek éreztem magam.
A kezemből és a combomból ömlött a vörös folyadék. Kezdtem homályosan látni.
Itt a vég. Meghalok. Elvérzek a földön. Mindenkinek jobb lesz. A szemem egyre nehezebbnek tűnik.

Hirtelen kicsapódott az ajtó. Alig tudtam ki venni ki lehet az. Elkáromkodta magát és oda jött mellém. Leguggolt és kisímított a hajam az arcomból.
Tomi...
Megpróbáltam megszólalni, hogy menjem el, de nem volt erőm. Tomi felállt elővette a telefonját és gondolom hívta a mentőket. Motyogott még valamit de már nem értettem. Végleg lecsukodott a szemem. Sötétség mindenhol sötétség, és nyugalom, csend és béke.

Tomi szemszöge:

Tudtam, valahogy éreztem, hogy a fürdőben lesz. Ééés hát nem ott volt? De... A látvány ami fogadott...elborzasztó, és felkavaró. Ott feküdt a hideg padlón körülötte minden csupa vér. Fogalmam sincs mit csinálhattam volna. Oda mentem mellé a haját óvatosan félrehúztam a szeméből, hogy lássam arcát. Még láthattam gyönyörű szemeit.
Felpattantam és remegő kezekkel hívtam a mentőket. Rá néztem és épp akkor hunyta le szemit. Le diktáltam a címet és kb 3 perc múlva berontottak az ajtón. Nem tudtam mit csináljak, olyan tehetetlennek éreztem magam. Nemtudtam neki segíteni. Lehet, hogy meghal...miatam..azért amit tettem vele...minden az én hibám.

Míg én belülről marcangoltam magam, addig hordágyra tették és be vitték a mentőbe. Egy kb 30-as pasi kérdezgetett tőllem, hogy pontosan mi is történt. Nem tudtam válaszolni, egyszerűen nem tudtam semmit sem kinyögni. Miattam fog meghalni...az akit én mindennél jobban szeretek... Miattam!!!

Végül bevonszoltak engem is az autóba. Le ültettek és újra kérdezgetni kezdtek. Csak Niki arcát tudtam nézni. Olyan békésnek és nyugottnak hatott. Rohangáltak körülötte, elszorították a vágásait, vérátömlesztést akartak csinálni és próbálták életben tartani...
Azt mondták nagyon sok vért veszített. A gépek csipogtak mindenhol. Az egyiket tudtam, hogy a pulzusát mutatja és csak arra koncentráltam, hogy lene álljon. Egyre gyengébb pulzusa volt...
Nem harcol...
Ha nem harcol, meghal...
Ha meghal, nem birok azzal a tudattal élni, hogy miattam tette azt amit.
Belehalnék...
Egyszer csak a csipogás abba maradt és egy monoton hang vette át helyét. Nincs több pulzusjel...csak egy hosszú vonal...
Meghalt...

Üveges tekintettel néztem, ahogy próbálják újraéleszteni...sikertelenül.
Arcomat már áztatták is a sós könnycseppek. Ha végleg meghal én is meghalok...

Pontosan a 8. próbálkozásnál-tudom mert számoltam- hihetetlen nagy levegőt vett és egy nagyon gyenge pulzusjel is megjelent a gépen. Kezembe temettem arcom és tovább sírtam. Igen fiú létemre sírtam, mert az akit szeretek épp haldoklik. Lehet meghal, ennyi, kész, vége, nem lesz többé...és mindezt miattam, mert összetörtem, újra, csalódást okoztam neki, és fájdalmat.

És ő a könnyebb utat választotta...
Nem hibáztatom érte...hisz amiket tettem vagy mondtam neki...nem éppen a legcsodálatosabb dolgok az életben...