The orphan /HUN/(BEFEJEZETT)

8.rész Vége

Reggel mikor felébredtem észrevettem, hogy elállt az eső. A tegnapi viharnak nyoma sem volt. Lehet nem kellene ma hazamenni...
Apró csókokkal kezdtem ébreszgetni Akihitot.

-Hm..jó reggelt-mondta rekedtes hangján-Hazamegyünk?

-Olyan jó az idő..a tegnapi viharnak mintha nyoma sem lenne, nem maradhatnánk?-néztem rá kiskutya szemekkel.

-...Délután hazamegyünk, oké-nézett szigorúan.

-Rendben anyuci-mondtam és kipattantam az ágyból. A bőröndből előhalásztam pár ruhát és elkezdtem őket átvenni mikor két kar ölelt át hátulról. Akky belepuszilt nyakamba amitől borzongás futott végig gerincemen.. megfordulva tapadtam rá puha ajkaira. A levegőhiány vetett véget csókunknak és én gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és bementem a konyhába.

-Gonosz~

Jött be Akky felöltözve és durcisan leült az asztalhoz.

-Multkor azt mondtad befejezzük-nézett rám.

-Ennyire kanos vagy Akihito?-nevettem el magam. Felállt és válba boxolt.

-Mit csináljunk?

-Együnk? Utánna...séta a parton?

Reggeli után felvéve egy pulcsit mentünk el sétálni. Kézenfogva haladtunk egymás mellett, néha lopba egy egy pillantással Akky felé tekintettem aki csillogó szemekkel figyelte a tengert. Elengedtem kezét és cipőmet levéve sétáltam bele a tengerbe.

-Te mit csinálsz?-kérdezte mosolyogva.

-Gyere-húztam magamhoz.

Mezítláb mászkáltunk a vízben mikor az eget elborították a viharfelhők. Visszavettük a cipőnket és gyors léptekkel mentünk a ház felé.

-Faszomat ebbe az időjárásba, teljesen elrontotta a mai napunkat is-kicsit meglepődtem Akihito kirohanásán de nem volt túl sok időm ezzel foglalkozni, mivel az eső elkezdett esni. Másodperceken belül teljesen átáztunk. Már nem érdekelt minket semmi, lassan sétáltunk vissza néha néha loptam csókot Akkytól. Amint beléptünk az ajtón úgy tapadtam ajkaira mintha ezer éve nem csókoltam volna. A nedves ruhák egymást követve landoltak a padlón.

*Akihito szemszöge*

Mohón tapadtam Ayato ajkaira de ennek a pillanatnak Ayato feltörő köhögése rontotta el. Ijedten figyeltem ahogy fuldoklik és mikor abbahagyta kezemet homlokára helyeztem, tűzforró volt.

-Ayato haza megyünk-jelentettem ki határozottan és elkezdtem feladni rá a ruhákat. A magas láztól kicsit kábult Ayato lassan sétált belém kapaszkodva. Betuszkotam az autóba, bekötöttem és nagy sebességel száguldottunk az utakon. Csak egy baj van, nem tudom hol vagyunk és, hogy merre jutunk haza.

Ayato fel fel köhögött és motyogott valamit ami egy kicsit megnyugtatott mert ezzel jelezte nekem, hogy még él.

Az eső úgy zuhogott, hogy a járműből semmit nem lehetett látni.

Már vagy 20perce tanácstalanul megyek az autóval mikor eszembe jut, hogy van GPS. Gyorsan beütöttem az adatokat és egy 180fokos fordulással elindultunk haza.

Ayato egy ideje semmi jelét nem adta annak, hogy élne e még. A könnyeim elkezdtek szemem sarkában gyűlni. Egy pillanatra fordítottam a fejemet Ayato felé, és megnyugodva láttam, hogy még él, lélegzik.

Amint visszanéztem az útra, azt láttam, hogy egy kamion tart felénk. Megpróbáltam elrántani a kormányt, hogy megelőzzem az ütközést de nem sikerült.

Hatalmas csattanással találkozott a két jármű. Éreztem a fájdalmat, hallottam Ayato fájdalommal teli nyögését. A könnyeim patakokban folytak le arcomról. Kezemmel megkerestem Ayatoét és rákulcsoltam ujjaimat övére.

A fájdalom egyre erősödött rajtam, éreztem a vér vasas ízét a számban, a hangokat egyre tompábban hallottam. Rengeteg vért veszítettem, Ayato teste élettelenül volt mellettem, üvölteni akartam, vissza akartam állítani az időt de nen lehetett...

Hallom ahogy a mentős autók megérkeztek...nem akarok életben maradni, Ayato nélkül nem.

Egyre erőtlenebbnek éreztem magam, már nem fájtak a sebeim, bem láttam semmit.

-Szeretlek-ezek voltak az utolsó szavaim, elsötétült minden és minden fájdalmam megszűnt...