A kezdetektől

Eltitkolták 2.

                                                                       ~Sarah~

Jó volt egy kis időt Elenával tölteni a suliban, de nem hagytak nyugodni a gondolataim. Folyamatosan Zec szavai visszhangzottak a fejemben. Mi történhetett? Mikor végeztünk az ebéddel rohantam, hogy megkeressem Zecet, hogy hazavigyen és otthon beszéljünk végre mindenről. Gyorsan elköszöntem az osztálytársaimtól hiszen be kell látni egész aranyosak és már rohantam is ki az aulába, hogy drága testvérem itt ne hagyjon. Hirtelen éreztem ahogy egy erős testbe ütközök. Amikor felnéztem az a srác volt... hát persze mint egy tini filmben és most jön az egymásra nézünk és egymásba szeretünk... ja hogy ilyen a valóságban nincs? mondhatták volna... 

-Bocsánat!-mondtam ki végül miközben próbáltam a tekintetét keresni de ő rám sem nézett. Arcán egy gúnyos mosolyt láttam és elment. 

Hát ez tényleg egy paraszt. Mérgesen mentem tovább és megláttam végre a bátyám. Egyenesen a karjaiba futottam tudtam, hogy most ez az a helyzet amikor egymásra számíthatunk csak bármi is történt az most közelebb hoz minket egymáshoz. A kocsiban egy szót sem szóltunk, de a házba érve rögtön leült és intett, hogy üljek le mellé.

-Nem is tudom hol kezdhetném...

-Az elején! Zec! Mi történt? Miért hallgattál el? Hol van apa? Anya miért nem jött haza?

Még pár perc néma csend következett... Éppen azon gondolkoztam, hogy jó akkor felhívom a szüleinket és megtudom magamnak, de akkor hirtelen megszólalt. Láttam, hogy küszködik a szavakkal szóval kicsit bántam már a hirtelen felindulásomat.

-Apa nem jön haza többé... Anyára pedig most már nem nagyon számíthatunk... Nem lesz gáz már 18 vagyok a nagyiék meg néha ránk néznek... Minden rendben lesz!-mondta egy erőltetett mosollyal.

-Te szívtál??? Miről beszélsz?

-Apa elment arra a tárgyalásra de csak a reptérig jutott valaki megölte és anya pár napja tudta meg amikor meglátta először nem akarta elhinni elhitette magával, hogy minden rendben és tőlünk mindezt el akarta titkolni úgy gondolta félreértés vagy egy rossz álom de rohadtul nem az az hitte meg küzdhet vele de kibaszottul tévedett mindenben tévedett azt hitte nekünk így lesz jó de baszottul szar és most rohadtul fáj!-ordította.

Az elején olyan lazán mondta... Úgy éreztem mintha egy természetes beszélgetés zajlana köztünk. Az apámat megölték az anyám pedig megőrült. Nem akartam tudni, hogy kórházban van vagy a nagyiéknál, mert elég volt biztosnak lennem abban hogy nincs jól és valószínűleg orvosok veszik körül. Ezek után egy szót sem tudtam szólni. Megöleltem a testvéremet és együtt sírtunk hosszú percekig. Eltitkolták tőlünk apánk halálát akinek nem is egy egyszerű halála volt hanem MEGÖLTÉK! és most már csak egymásra számíthatunk. El sem tudom képzelni, hogy volt képes ma így suliba jönni?? Én a héten már biztos hogy nem megyek. Szükségem van egy kis egyedüllétre ezek után...

Vajon fellehet egyszer dolgozni egy szülő elvesztését...? Most úgy érzem ez lehetetlen...