All children grow up except one

3.Rész - Kézenfogva

Wendy éppen idejében hunyta le a szemét, mielőtt a tündérpor az arcára, a hajára és a ruhájára hullott volna. Peter néhány lépéssel előtte állva nézte a jelenetet és magában nevetett a lány arckifejezésén, ahogyan próbálja eltüntetni a hajába ragadt csillogó port. De néhány pillanattal később már nem volt kedve nevetni. A lány hosszú szempillái alól nézte őt, arcán, szemén és haján a por maradványai csillogtak az óratorony világításában, és Wendy egyszer csak elkezdett emelkedni. Kétség kívül, a gondolatai repítették a magasba.

-Gondolj valami jóra.

Peter.

Hogy lehet ilyen ostoba? Hogy rögtön ő jut eszébe?

De nem volt ostoba. Vagy ha igen, akkor a társaságában lévő egyetlen személy is az volt. Mert Peter is elemelkedett a földtől. Persze, bárki, aki ismerte őt, azt gondolhatta, hogy csak úgy felröppen, hiszen olyan gyakorlott már benne. Wendy is ezt hitte. És mivel, hogy csak ketten voltak jelen, ezért ezt az apró titkot Peter megtartotta magának. Azt, hogy esze ágában sem volt elrepülni sehova, miközben a lányt nézte. Ő, a repülésben gyakorlott Peter Pan csak úgy felröppen az égbe holmi lányok látványától. Nem! Dehogyis holmi lányok látványától. Wendy.

Wendy látványától.

-Gyere, Wendy.-Igyekezett észhez térni, nem sok sikerrel.

-Hová megyünk?

-Hát Sohaországba!-Peternek sikerült oldania a feszültséget, mert mindketten elnevették magukat. Wendy izgalmában, Peter, pedig mert megkönnyebbült.

-Rendben, vezess. De óvatosan!

-Vigyázok rád, Wendy Moira Angela Darling.- mondta komisz vigyorral az arcán Peter.

-Elég a Wendy.-Mondta unottan a lány.

Peter halkan kuncogva elkapta a kezét és felröppent a magasba.

Átrepültek a Temze fölött, és lassan elhagyták a város központját. Kifelé és felfelé repültek, Peter elöl, mint útmutató, Wendy pedig szorosan mögötte. Peter rövid időközönként hátrapillantott, hogy ellenőrizze, hogy a lány követi-e. Amikor már jóval a felhők fölé értek, Wendy egyszer csak megállt. Peter észrevette, és hangtalanul odasuhant a lányhoz.

-Minden rendben? Elfáradtál?-kérdezte aggodalmas hangon, habár ezt igyekezett palástolni.

-Micsoda? Ó, nem. Nekem csak... csak eszembe jutottak a szüleim. Nem lenne szabad csak így eltűnnöm. Talán vissza kellene menn...-már indult is volna lefelé, de Peter elkapta a karját.

-Wendy! Figyelj rám! A testvéreid alszanak. A szüleid nincsenek otthon. Nem várnak haza! Légy a magad ura. Majd meglátod, teljesen felszabadulsz tőle.

-Peter... te ezt nem értheted... ők a családom. Neked nincs családod.

-Ott vannak az eltűnt fiúk. Ők a családom.

-Az nem ugyan olyan. Nincs anyukád, aki mesél és mindenben segít, se apukád, aki megért, és testvéreid... - Elhallgatott, amikor meglátta Peter arcát. Elborzadva nézett a lányra. Hirtelen elkomorodott, a vonásai megkeményedtek.

-Neked kéne a legjobban tudnod, hogy miért nincs. És, hogy nincs is szükségem rájuk.

-De ha nincs családod, aki szeret... mindenkinek szüksége van szeretetre.-Wendy lesütötte a szemét, majd újra a fiúra tekintett. Aki őt nézte átható tekintettel. És aki minden erejével küzdött gondolatai és érzései ellen.

Nem látod, hogy nézek rád? Miért nem érted a jelentését? Wendy... hogyan... amióta először megláttalak miközben meséltél...

Nekem nem lehetnek ilyen gondolataim! Ilyenekre csak a férfiak gondolnak. És a férfiak felnőttek. És én nem vagyok felnőtt.

-Velem jössz Wendy?

-Én... nem tudom...

-Velem jössz?

Wendy behunyta a szemét, és kifújta a levegőt.

-Peter... Te szeretnéd, hogy menjek?

Peternek hevesebben kezdett verni a szíve. Habozott. Ha nemet mond, a lány itt hagyja. Azt nem akarta. Szüksége volt rá. De ha igent mond, akkor előbb utóbb kénytelen lesz bevallani saját magának azt, amit egyáltalán nem akart.

-Igen-mondta suttogva. Saját magát is meglepte.

-Akkor veled megyek.-Mondta Wendy.

Kézen fogta Petert, aki lepillantott összekulcsolt ujjaikra, majd lassan nekirugaszkodva, magával húzva Wendy-t, felrepült a felhők közé.