Minden gyerek ismeri a történetet. A fiú aki minden este eljött Sohaországból, hogy a lány történeteit hallgassa. A fiú soha nem akart felnőni. A lány olyan családból származott, ahol mindenki azt várta tőle, hogy felnőjön végre. De a lány még nem a...
Wendy az ablakpárkány szélén állt és lenézett a Londoni utcára. A holdfényes éjszakában fodros ruhás nők és kalapos férfiak igyekeztek az enyhe, de annál hidegebb szélben a bank épülete felé, ahol a ma esti bált tartották a dolgozók és a vezetőség részére. Az utcai lámpák megvilágították a macskaköves járdát, ahol már látszani kezdett a szitáló hó, ami hamarosan hóviharrá nővi ki magát. Hátrapillantott a meleg és ismerős gyerekszobára ahol testvérei aludtak békésen ágyaikban. Nana, a család kutyája és egyben a gyerekek dadája, Michael ágyának lábánál feküdt és nyugodtan szunyókált. Wendy lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Megfordult, és felnézett az égre, úgy tűnt, a csillagok ma fényesebben ragyognak, mint általában. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy ez Peter miatt van.
Peter.
Az égről az előtte álló, vagyis inkább lebegő fiúra nézett, szemei teljesen elbűvölték. A fiú őfelé nyújtotta kezét, napbarnított bőre sötétnek tűnt az éjszakában. A karján zöld növények indái futottak végig, akárcsak az egész testén. Tejfölszőke haját a szél fújta és a hópelyhek meg-megcsillantak benne a holdfényben.
-Gyere velem Wendy.- Nem követelés volt, vagy felszólítás. Kérés. És mint a mesélő, Wendy jól tudta, Peter nagyon ritkán kér valamit. A fiú szemeiből sütött a vágy. A vágy, hogy felkaphassa Wendy-t, és a karjaiban a lánnyal elrepüljön Sohaországba. Wendy behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Megfogta Peter kezét, és szinte teljesen biztos volt benne, hogy hallja a fiú szívverését a város csendjében. De persze ez a hang bármi lehetett.
Lelépett az ablakpárkányról, bele az éjszakába. Néhány perccel korábban Peter megtanította repülni. De valószínűleg még így is lezuhant volna, ha Peter az utolsó pillanatban el nem kapja a kezét és megtartja. A karjaiba kapta Wendy-t és felröppent vele az égbe. Foltként suhantak a levegőben a háztetők fölött.
-Vigyázz!-kiáltotta a lány, amikor Peter majdnem nekiment egy kéménynek.
-Mindig vigyázok. Azok mellett, akik vadásznak rám, muszáj mindig ébernek lennem. De persze ezt te is tudod, hiszen ismered a történeteimet. –mondta anélkül, hogy lenézett volna Wendy-re.
-Persze, látom, hogy vigyázol! Majdnem nekimentünk a kéménynek!
-De csak majdnem.- mondta és ezzel belé is folytotta a szót a lányba.
Egyenesen a Big Ben felé repültek London fő- és mellékutcái fölött. Wendy ámulva nézte a magasból a jól ismert környéket, jól ismerte, de ebből a nézőpontból még soha nem nézte. Nem nézhette, mert nem volt rá soha lehetősége.
-Wendy, nézd!- Peter a hatalmas óratorony mutatói felé intett. Az óra éppen tízet ütött, és ahogy közeledtek, egyre hangosabban hallották a harangokat. Végül elérték a tornyot, és Peter eltekerve az egyik mutatót, leereszkedett rá. Óvatosan letette Wendy-t és körbenézett. Lecsatolt egy kis zsákot az övéről, és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Egy maréknyi aranylóan fénylő, szemcsés tündérport. Wendy szeme felcsillant, késztetést érzett rá, hogy megfogja, hogy megsimítsa a tündérport. De Peter elhúzta a kezét, és Wendy tekintete láttán elmosolyodott. Ahogy igéző szemei sarkában megjelentek a nevetőráncok a lánynak elakadt a lélegzete. Peter elkomolyodott, arcáról eltűnt a vidám mosoly. Lélegzetét visszatartva közelebb lépett Wendy-hez, addig, amíg már csak egy ici-pici távolság volt az arcuk között. Peter a lány szemébe nézett, de pillantása lesiklott az ajkaira. Fájdalmasan nézett, és lehunyta a szemét. Wendy nem vette észre, amikor Peter a lány háta mögött lévő kezét a lány feje fölé emeli. Mindezekből csak azt vette észre, amikor a fiú lehunyt szemmel elhúzódott tőle. És a fejére öntötte a marék tündérport.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
