Minden gyerek ismeri a történetet. A fiú aki minden este eljött Sohaországból, hogy a lány történeteit hallgassa. A fiú soha nem akart felnőni. A lány olyan családból származott, ahol mindenki azt várta tőle, hogy felnőjön végre. De a lány még nem a...
Wendy-t a fiúkkal egy kicsi faházba vittük, amit páran építettek. Kényelmes ágyat csináltak neki virágokból és levelekből. A karomban cipeltem a házig, és egyedül mentem be vele. A napon csillogott a haja, és a hátát verdeste miközben cipeltem. Lefektettem a kicsi, zöld ágyra, és valami régi pamuttakarót terítettem rá. A tisztáson ugyan meleg volt, de nem tudtunk, mikor fog felébredni, és az esték már nem olyan melegek, még itt sem.
Wendy nem ébredt fel, meg sem mozdult. De lélegzett, és ez nagyon megnyugtatott. A mellkasa emelkedett és süllyedt, a pulzusa nyugodt, de nem lassú.
Visszasiettem a búvóhelyünkre ( a tölgyfához) és vártam, hogy Wendy megjelenjen. Valaki mindig őrködött a kis háznál, és időnként váltottuk egymást. Vállaltam volna, hogy leszek első, hanem tudtam volna már előre, hogy a jelenléte az érintése és a nevetése nélkül az őrületbe fog kergetni. Tudni, hogy testileg ott van, de lélekben máshol jár. Nem velem. Kibírhatatlan lett volna, ezért inkább tartózkodtam attól a helytől.
Elnyúltam a nagy, prémes ágyon, és a kezembe vettem a sípomat. Játszani akartam rajta, de nem jutott eszembe egyetlen egy dallam sem. Egyet kivéve. Wendy.
Kedvem lett volna eljátszani a nevét a hangszeren, de nem létezik olyan gyönyörű hangú síp amely méltó lenne hozzá.
Ezek a gondolatok...nem helyesek. Nem az én gondolataim. Nem lenne szabad...
-Péter!- az egyik eltűnt fiú volt az.-A lány...
-Igen?- olyan gyorsan pattantam fel, hogy bevertem a fejem a plafonba, és összerándultam.-A fene essen belé-morogtam az orrom alatt.
-Jól vagy?-furcsán méregetett.
-Persze. De mondd már!
-Ja, igen. Szóval a kisasszony...felébredt.
Felébredt.
Megköszörültem a torkom.
-Felébredt?
-Ezt mondtam.- jegyezte meg gyanakodva.
-Igen, persze...khm...rendben, hát akkor hozzátok ide.
Elkerekedett a szeme.
-Megmutatjuk neki a búvóhelyünket?
Még szép. Miért, mit gondoltál?
-Igen. Megmutatjuk.-Feleltem egyszerűen.
Vagyis majd én megmutatom.
-ÖÖÖ...rendben, Péter. Ez minden?
-Igen. Elmehetsz.
Az eltűnt fiú kisurrant a szobából, én pedig égő arccal elfordultam és a párnába temettem az arcom. Ilyen ostoba fajankót...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
