All children grow up except one

9.Rész

~Wendy~

Ahogy Peter elhagyta a fa nyújtotta menedéket és kimászott az ajtón, Wendy teljesen összeomlott. Próbálta tartani magát, amíg a fiú láthatta, de mint a csapóajtó bezárult mögötte, összeesett és a létrának támaszkodva zokogott. 

Eljött a biztonságos londoni otthonából a testvérei nélkül, és a fiú akiben az első perc óta teljesen megbízott, most úgy húzódott el, mintha undorodna tőle. És most itt van egy idegen helyen, segítség nélkül, és az volt az érzése, hogy Peter nem vinné őt haza. Nem akar foglalkozni vele. De a fiú nélkül nem juthat haza.

Itt ragadt örökre, gyerekként, aki soha nem nő fel, és nem is hal meg. De egyedül éli végtelen életét.

Úgyhogy csak zokogott, reménytelen helyzete betöltötte gondolatait, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Zokogott, míg be nem sötétedett. Aztán amíg világos nem lett. Végül azt eltűnt fiúk sorban átlépkedtek rajta, és egy sajnálkozó pillantással kísérve felmásztak a létrán és otthagyták Wendyt a saját nyomorával.

De Peter nem jött vissza. Már majdnem egy teljes napja odavolt. Mármint, a lány nem tudta, hogy az az oda hol is van. De abban biztos volt, hogy bármilyen kegyetlen is legyen a fiú, nem tűnne el egy egész napra csak úgy egy szó nélkül. 

Wendy végül összeszedte magát, és felállt a földről. Leporolta a ruháját. Még mindig a piszkos, lyukas hálóing volt rajta. Bement Peter szobájába, és körbenézett. Talált egy tisztának tűnő, bő, fekete nadrágot, és úgy döntött, mindent félretesz amit az anyja mondott neki. Keresett egy pólót is, de az is nagy volt rá.  Végül a hálóingjét lecserélte ezekre a ruhákra, és magához vett egy kis tört is, amit egy övvel a derekára csatolt. Nevetségesen festhetett. Kócos haja a válla alá lógott, és Peter nagy ruhái is lógtak rajta.

Sietős léptekkel hagyta el a Fát, és meg sem kísérelt repülni, mert a jó szóról semmi nem jutott eszébe. 

Az erdei ösvény felé vette az irányt, és amilyen gyorsan csak tudott, emlékezetből szaladt végig a fák alatti csapáson. A part nem volt messze a fától, egyenes vonalban haladva a lány hamar megpillantotta a fákon túl a homokos partot. Ahogy kiért a hűvös, nyirkos légkörből, perzselő napsütés és enyhe, sós fuvallatok támadták meg. De mint aki észre sem vette, Wendy a víz széléig szaladt, és felugrott egy magas kőre, hogy felmérje a terepet. Elsőként az eget kutatta, Peter biztosan repül, neki nincs szüksége szép gondolatokra hozzá. De a fiú már órák óta elment a fa környékéről, és Wendy átkozta magát amiért nem ment rögtön utána. Most, ki tudja hol lehet?

Bele sem akart gondolni. Akármi történhetett vele.

Megrázta a fejét, elhessegette ezeket a gondolatokat. Az égre összpontosított, amíg meg nem látott egy aprócska pontot az égen, pont a hullámzó, kék vizű tengeren ringatózó kalózhajó fölött. És lőttek rá. Hatalmas ágyúkból kilőtt, ólom ágyúgolyók szelték át az eget, de Peter fürgén kitért mind elől.  Wendy elkezdett szaladni a part mentén, hátha észrevesz valamit, amivel eljuthatna a hajóhoz. Jobb híján egy ütött-kopott kis csónakot talált, valamikor a kalózok hagyhatták ott. Evező gyanánt egy méretes fakérget használt, és az áramlatok hamar eljuttatták úti céljához. Észrevétlenül a kalózhajó oldalához sodródott a kis ladikjával, és belekapaszkodott a hajó oldalán lelógó kötelekbe. 

Mint egy hatalmas játszótéri mászóka- gondolta a lány.

És úgy is használta, mint egy mászókát. A keresztben lévő köteleken felkapaszkodott, és a hajótest egyik külső beugrójában meghúzta magát, remélte, hogy nem veszik észre. De nem járt szerencsével. Mert egy valaki kiszúrta. És elterelve magáról a figyelmet, az illető felé közeledett. De Wendy másra számított.