Invisible

Hat

Hirtelen egy türkizkék szobában találtam magam. Furcsa volt, ugyanis egyből tisztán láttam a körülöttem lévő dolgokat, ellenben azzal, ami a fejemben volt. Belül égetett a harag és a szomorúság. Éreztem, hogy szemeimet elborítják a fátyolos könycseppek, az arcomon lefolynak végül a padlón semmivé válnak. Nagyon fájt amit tett, de mégjobban szúrt az, hogy nem mondta el. Mintha mi sem történt volna, teljesen normálisan viselkedett velem. Szemügyre vettem környezetemet. A padlót szürkés árnyalatú parketta borította, kis idő múlva leesett, hogy hol is vagyok. A falat közös képeink díszítették, néhányon mosolyogtunk, átkaroltuk egymást, vidámak voltunk. Aztán ott volt az ágyam felett az a kép, amin én fehér ruhában állok, Luke öltönyben, és vigyorgunk a szallagavatóra felszerelt tornateremben. Mellette rögtön egy nyaralós képünk, ölébe kapva csókolt. A többi kép a családját ábrázolta, egy kivételével, azon az After Future első fotózásán készült kép volt. A szoba sarkában volt egy gondosan megvetett rozoga fenyőágy, mellette egy üveglapos éjjeliszekrény. Odasétáltam az íróasztalhoz, egyetlen egy üres lap volt rajta és egy régimódi penna. Leültem az irodai székre és leírtam a következő szavakat: "Mindent tudok" Nagy meglepetésemre a toll engedelmeskedett nekem, nem csak kiesett a kezemből, akár a hab. Aláírtam a papír alját és kisétáltam az emlékekkel telt kis szobából. Luke egy albérletet bérelt legjobb barátjával Ash-el. Az említett göndörhajú fiú kint ült a kanapén, valami focimeccset nézett a falitévén. Néha felkiabált ha kedvenc csapata belőtte a labdát az ellenséges kapuba, olyankor amikor az ellenkezője történt hangosan fújjolt. Leültem mellé a kanapéra, nem tudtam mást csinálni. Nem nagyon ismertem a fiút, talán párszor láttam amikor feljöttem a volt barátomhoz, egymás nevén kívül nem sokat tudtunk egymásról.Mikor helyet foglaltam mellette elhadart egy "Szia Janice"-t. Döbbenten néztem rá.

- Te látsz engem? - kérdeztem félelemmel telve.

- Persze, kérsz popcornt? - nem is figyelt rám. Tekintetem a tvre vezettem amit az energiámnak köszönhetően ki tudtam kapcsolni.

- Ash.. - szóltam halkan.

- Ne. - nézett felém rémült tekintettel.- Mi történt? - rakta félre a tálat.

- Meghaltam. - mondtam közönbösen. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy eltávoztam az élők közül, de nem hittem volna, hgy valaki közülük lát engem. Rá is kérdeztem. - Hogyhogy látsz engem?

- Látó vagyok. Luke nem mesélt róla. Bár igaz, a napokban szótlan volt. - folytogatott a sírás, úgy éreztem Luke már azzal sem törődik, hogy elmentem. Végleg. 

- Te kihez beszélsz? - szólt ki a fürdőből Luke. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ash együttérzően pillantott rám, valószinűleg tudott "arról". Kijött a szőke fiú az említett helységből és Ashre nézett.

- Nyugodtan visszakapcsolhatod a meccset. - mondta gúnyosan és leült közénk. Nem bírtam elviselni jelenlétét és bementem a szobájába. A lap a kézírásommal még mindig az asztalon pihent, a penna viszont eltűnt. Luke idegesen befutott a szobájába, nem értettem mi történt. A könnyek megint elő akartak törni, de nem engedtem utat nekik. Leült az ágyára és körbenézett kis szobájában. Felállt és teljes erőből földhöz csapta egyik közös képünket. Az üveg szilánkosra tört, akárcsak a szívem eleve összetört darabjai. Aztán az íróasztal felé nézett. Odasétált levelemhez. Ökölbe szorult a keze mikor elolvasta majd teljes hangerőből a következőt ordította:

- Ash, bazdmeg szerinted ez vicces? - belevágott a falba, egyet, kettőt... Addig nem állt le míg egy repedés vissza nem köszönt a falról. Szobatársa ijedten szaladt a kék szoba felé és megállt az ajtóban.

- Janice itt van.